Az ügy előzménye, hogy a Minority SafePack elindítói 2021-ben fordultak az EU bíróságához, miután az Európai Bizottság elutasította, hogy jogalkotást kezdeményezzen az európai őshonos nemzeti kisebbségek védelmében. Tavaly novemberben ugyanis az EU első fokon eljáró törvényszéke elutasította az MSPI keresetét, ezért a kezdeményezők most az EU Bíróságához fordultak jogorvoslatért.

Az előzmények kapcsán az is kiemelendő, hogy a jogalkotási kérelmet európai polgári kezdeményezésként nyújtották be, hét országból összegyűjtött egymillió aláírás kíséretében. Magyarán, egymillió európai polgár kérte, üzente, hogy az unió értékelje át, illetve változtassa meg folyamatosan szajkózott, őshonos nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos álláspontját. „Az EU által a regionális vagy kisebbségi nyelvek fontosságának hangsúlyozása és a kulturális és nyelvi sokszínűség előmozdítása érdekében már megtett intézkedések elegendőek a kezdeményezés célkitűzéseinek eléréséhez” – mindezt már az EU Törvényszékének alapfokú határozata rögzíti, jogilag is megerősítve a korábbi, hasonló politikai nyilatkozatokat, következetesen tükrözve az „európai” hivatalos nézetet.

Még mielőtt bárki is teljesen elveszettnek érezné magát e nehezen értelmezhető ügy szálai között, nézzük a történet lényegét: a meghatározó európai politikai intézmények következetesen azt állítják, azt üzenik, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek esetében – tehát esetünkben is – minden a legnagyobb rendben van, minden úgy van jól, ahogy van. Ez persze távolról sem lelkesítő, sőt, mi több, felháborító.

Mégis, az európai érintett intézmények következetesen és konokul elzárkóznak mindenféle értékeléstől, vizsgálódástól, álláspontjuk esetleges módosításától. A kisebbségi kérdést egyszer s mindenkorra megoldottnak tekintik, miként azt egykoron maga Nicolae Ceauşescu elvtárs is megoldottnak tekintette. Pedig problémás helyzeteket könnyen lehetne találni, azok nem csupán a romániai magyarok életét nehezítik. Ám az európai vezetők e tekintetben hajthatatlanok, mondják a magukét.

Ennél is lehangolóbb, hogy e mostani helyzetben még kevésbé számíthatunk bármiféle változásra, mint a korábbi, békeidőknek is tekinthető években, évtizedekben. Hiszen még több a kihívás: háború és energiaválság, s az illetékesek majd minden idegszálukkal e nagy és kétségtelenül súlyos problémákra összpontosítanak. És a maguk módján, a nagy többség szerint talán még igazuk is lehet. Mert számukra az már nem gond, ha Marosvásárhelyen évek óta elgáncsolnak egy magyar tannyelvű egyházi iskolát, vagy ha Erdélyben a hatóságok csendben leállítják a magyar történelmi egyházak államosított vagyonának visszaszolgáltatását. A mostani geopolitikai helyzet már nem enged teret az efféle „apróságok” orvoslására.

Így tudomásul vesszük, hogy van, aki mindezek ellenére mégsem adja fel, s folytatja jogi küzdelmét. E pillanatban, mint oly sokszor, bizakodva és önmagunkat is kitartásra bátorítva, Bethlen Gábor fejedelmünket idézhetjük újra: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”...