Az első hírt erről az „úgyis megmutatom” magatartásról kisgyermekkoromban hallottam otthon, egyszer ugyanis édesanyám elejtette, hogy a régi román világban (a második világháború előtt) biza édesapámat a nyílt utcán felpofozta a sétálgató román csendőr estefelé, amikor hazafelé tartott a kocsmából, mert énekelni mert, de nem akármit, hanem éppenséggel a magyar himnuszt. Persze, ez nem volt akadálya annak, hogy valamivel később, amikor a Temesvárra került nővérem férje egy régimódi, de szép hangú, német gyártmányú rádióval érkezett, a Kossuth rádióban meg ne hallgassuk legszentebb énekünket.

Ott sem ment mindig simán a himnusz, szöveget akkor még nem énekeltek, nem csupán a verskezdő szó miatt, legfőképpen azért, ami az egész versen végigvonult... Székelykeresztúron aztán más Kölcsey-versek társaságában ez is említésre került, de még dudorászni sem szabadott. Akkor voltak a hangzatos diák- és tanárellenes fellépések, s a bűnök között felmerült a himnusz­éneklés is. Fent, Kolozsváron, az egyetemen már zavarosabb lett minden, vége volt a magyar egyetemnek, himnuszkodni nem volt veszélytelen, de azért mégis megtörtént.

Még ma is rémülten gondolok vissza arra a karácsonyestére. Hárman vágtunk neki a Józsa Béla nevét viselő fiúbentlakásból a kolozsvári utcáknak, templomba nem mertünk bemenni, mert tiltott volt – itt jegyzem meg, hogy három szász fiú alig menekült meg a kicsapástól, miután betévedtek az evangélikus istentiszteletre –, s éjfél körül kerültünk haza, így nevünk bekerült a kapus­szobában őrzött könyvbe. A hálószoba hatalmas volt, legalább kéttucatnyian laktunk benne, elképzelhető, milyen „illatok” szálltak (az volt szerencsés, aki idejekorán elaludt), és ez a miénk még jó hely volt a kukurigúhoz képest, amely felettünk volt, s szinte kétszer annyian lakták; mindezek dacára szép és kellemes volt bentlakónak lenni. No, mi a sötétben meglelve ágyunkat – mellettem a szomszédos ágy a bágyoni születésű, Bágyoni Szabó István néven később Magyarországon befutott, többszörösen kitüntetett író és költő barátomé volt, pár ággyal odébb pedig a csíkszeredai, később elismert marosvásárhelyi tanár vetkőzött –, egyszerre vigyázzba vágtuk magunkat, s ugyan nem torkunkszakadtából, de roppant elérzékenyülve elénekeltük a magyar himnuszt. Azt, hogy az alvó, hortyogó szobából hallotta volna valaki, soha nem tudtuk meg. Az alvók fele értette volna, a másik fele nem. Megúsztuk. Most, ennyi idő távlatából felidézni nem is olyan rossz dolog.

Aztán történt az is, hogy a Balázsfalva melletti tiszta magyar Magyarpéterlakára esküvőre hívtak, amelyen részt vett az egész lakosság. Én rokonságom révén kerültem oda. Ment a zene, fogyott az ital, hangoskodott a román rendőr, adott pillanatban a sok népdal között elkezdődött a magyar himnusz. Mindenki fújta torkaszakadtából, a magyarul egyáltalán nem tudó román rendőr is. Kacagva világosítottak fel, hogy a rend őre gyakran énekel a falusiakkal a kocsmában, ott minden alkalommal több rendben is elhangzik a himnusz, s az ártatlan ember ezt is megtanulta, habár nem is érti, mit énekel.

Ám értették jól a nagyborosnyói rendőrök, amikor az egyik esztendő szilveszterestéjén betuszkolták az őrsre az utcán himnuszt éneklő pár fiatalt, s alaposan kioktatták őket, hogy mit szabad s mit nem.

Emlékezetes számomra egy másik történet is abból az időből. Magyarországiakat vittem fel Tusnádra és a Szent Anna-tóhoz. Venczel Károly barátom, vagy inkább a felesége, a csíkszentdomokosi születésű Kurkó Panni vendégei voltak, ők kértek fel a fuvarozásra. A vendégek közül a fiatalabb eléggé magas rangú belügyes volt, a korosabbik az ő édesapja. Persze, már indulás előtt, de aztán a fürdővárosban is felhörpintettek valamiket, így hát a szép fenyves meghozta az éneklési kedvet is. Nagy énekesek voltak Karcsiék, s én sem mentem hangerőért a szomszédba, így dal dalt hozott, s adott pillanatban a magyar himnuszt. Még erőteljesebb lett a hangunk, biztosak voltunk a fenyves titoktartásában. Ám nem így a magyar belügyes! – Nektek nincs himnuszotok? Nem azt kellene énekelnetek? – szegezte nekünk a kérdést. Erre Karcsi: Állj meg, Sanyi, ezt az embert hajítsuk ki a kocsiból! Persze, a kihajításból nem lett semmi, s az éneklés sem állt le.

Ezekre is gondolva hallgattuk hitetlenkedve, hogy miután Pécsett a sportcsarnokban diákjaink rázendítettek a magyar himnuszra, a helybeliek meglepetten kérdezték: honnan ismerik ezek a fiatalok ezt az éneket?

Még egyetlen alkalomra térek ki, az már Losoncon történt, Szlovákiában, ahol pár nappal ezelőtt Duray Miklós írót temették. A cinteremben Kármán József szobra, bent, a templomban üvegkiállítás. Vezetőnk, a neves történész mondta el, hogy a reformátusok kénytelenek voltak eladni a templomot a helyi tanácsnak létszámcsökkenés és pénzszűke miatt; visszahúzódtak egy másik, jóval kisebb épületbe, s a nagyot kulturális célokra rendezik be, mint amilyen az üvegkiállítás is. Nem hagyhattuk el a gyönyörű templomot éneklés nélkül, és a Mint a szép híves patakra kezdetű zsoltár után önkéntelenül elfújtuk a himnuszt is. Könnyező kísérőnk ekkor vallotta be, hogy az utolsó szolgálatot ebben a templomban éppen az ő édesapja végezte.

Péter Sándor