A hatékony közéleti részvétel, a társadalmi béke, az etnikai konfliktusok rendezése és az ezekre alapozott gazdasági fejlődés mind olyan szempontok, melyek alapján a dél-tiroli autonómia modellértékű az identitásukat megőrizni kívánó kisebbségi közösségek számára. Ezeket az eredményeket nagymértékben olyan intézményes kvótarendszerek szavatolják, melyek egyszerre biztosítják az egyes nyelvcsoportok (németek, olaszok, ladinok) egymástól való konstruktív elkülönülését sajátos kultúrájuk továbbvitele érdekében, illetve a nyelvcsoportok mentén szerveződő politikai elitek együttműködését is. Az ezeket kodifikáló autonómiastatútum hatálybalépésének január 20-án volt az 51. évfordulója.
Elkülönülés a békés egymás mellett élésért
Ahogy Günther Pallaver fogalmaz egy tanulmányában, a dél-tiroli modell működőképessége abban rejlik, hogy sikeresen ötvözi a szétválasztó és összekötő intézményes megoldásokat. Egyrészt tehát az ottani autonómia a disszociatív konfliktuskezelés elvén alapul, amely a nyelvi csoportok bizonyos mértékű egymástól való elkülönítését jelenti egy sor társadalmi alrendszeren belül. Továbbá a konszociációs demokrácia elvén alapszik, amely elsősorban a nyelvi csoportok elitjei közötti együttműködésre összpontosít, azt kényszeríti ki.
Nézzük előbb a disszociatív elemeket. A közhivatali tisztségek betöltése nyelvcsoportarányosan történik az aktuális népszámlálási adatok alapján. Ez azt jelenti, hogy a közalkalmazotti munkahelyek betöltése, a köztisztviselői kar összetétele postástól a tömegközlekedési alkalmazottan át az orvosig kötelezően nyelvcsoportarányos mintát követ. Vagyis ha a népszámlálási adatok alapján a tartomány 70 százaléka német ajkúnak vallotta magát, akkor a közhivatalok 70 százalékát is német ajkú, helyi lakosokkal kell feltölteni. Hasonlóképpen, a kulturális támogatásokra juttatott éves költségvetési források összegét is nyelvcsoportarányosan határozzák meg.
A fenti rendszer épp arányossága miatt tudott legitimmé válni a helyi lakosság körében, jóllehet gyakorlati működtetéséhez „német” precizitás szükségeltetik. A tartományi fővárosban (Bozen/Bolzano) van a székhelye annak a központi személyügyi hivatalnak (Personalamt), mely felelős azért, hogy a tartomány területén ténylegesen megvalósuljon a nyelvcsoportarányos foglalkoztatás. Ennek megfelelően ők írják ki a helyi köztestületi álláspályázatokat, ők szervezik az állásinterjúkat, és ők tartják nyilván külön listákon a jelentkezőket is.
Miért fontos ez? A kvótarendszerek generálni is tudják a problémákat, nemcsak megoldani azokat, amennyiben nem megfelelően alkalmazzák. A potenciális konfliktusok tompítása végett ezért a mindennapi gyakorlatot konkretizáló végrehajtási rendelet (Durchführungsbestimmung) egy rugalmas gyakorlat alkalmazását írja elő. Ennek értelmében, ha egy adott nyelvcsoport számára fenntartott munkahelyet – a jelentkezők hiánya vagy azok alkalmatlansága okán – nem lehet feltölteni, úgy az állást egy más nyelvcsoporthoz tartozó jelölt is betöltheti. Ezt azonban a személyzeti hivatalnak gondosan regisztrálnia kell, hogy a soron következő hasonló alkalommal az így előnyben részesített nyelvcsoport „visszaadhassa a szívességet”. Egy dél-tiroli közhivatali állásinterjú esetében ugyanis a folyamat elején nyilatkoznia kell a jelentkezőnek saját nyelvcsoport-hovatartozásáról, mely nyilatkozatot azonban csak a kiválasztási folyamat végén tekintenek meg, biztosítva, hogy a szelekció alapja mégiscsak az érdem és a szakmai rátermettség legyen.
Elkülönülés az oktatásban
Hasonló kvótalogika működik az oktatásban is. Tekintve, hogy Dél-Tirol területén a német nyelv egyenrangú az államnyelvvel, így annak tanítása az olasz iskolákban is kötelező (ez természetesen fordítva is igaz, vagyis a német tanítási nyelvű iskolákban is kötelező az olasz nyelv elsajátítása). Az autonómiastatútum 19. cikkének első bekezdése alapján az óvodákban és az elemi iskolák második vagy harmadik osztályától kezdve, valamint a középiskolákban végig kötelező a másik nyelv oktatása is, mindezt pedig olyan tanerő végzi, akinek az adott nyelv az anyanyelve. A második nyelvet a tanulók tehát „csak” mint idegen nyelvet tanulják.
Ezt a rendszert a második nyelv hatékony elsajátítása terén megmutatkozó hiányosságai miatt többször érte már kritika. A kilencvenes években ezért a tartományi kormány megpróbálta kísérleti jelleggel bevezetni az ún. bemerítéses oktatást (Immersionsunterricht). Ez annyit jelent, hogy a tanulók a második nyelven egyéb tanórákat is hallgathatnak, és így nem csak idegen nyelv formájában találkoznak a második nyelvvel. Hároméves vajúdás után, 1996-ban aztán végleg letettek egy ilyen rendszer bevezetéséről, mivel technikailag kivitelezhetetlennek találták a statútum oktatásügyre vonatkozó részének megváltoztatása nélkül.
A politikai elit együttműködési kényszere
A helyi választási rendszer sajátossága miatt a dél-tiroli autonóm kormányok összetétele mindig koalíciós. Miért? Az autonómiastatútum. 50. cikkének megfelelően a dél-tiroli kormány (korábbi nevén a tartományi bizottság) összetételének tükröznie kell a tartományi parlamentben (Landtag) képviselt nyelvi csoportok egymáshoz viszonyított arányát. A ladin közösség kis létszáma miatt ugyanezen cikk harmadik bekezdése azt is kimondja, hogy a ladin nyelvi csoport a tartományi kormányban az arányos képviselettől eltérve is képviseletet kaphat.
Tekintettel arra, hogy a dél-tiroli pártok többnyire jól elkülöníthető nyelvi tömböket képviselnek (ez a karakterjegy az utóbbi években lazulni kezdett), ez a cikkelye a statútumnak azt eredményezte, hogy a tartományi végrehajtó hatalom mindig koalíciós kormányokból áll. Igaz ez a jelenlegi, nyolctagú tartományi kormányra is, melybe hat tagot a Dél-tiroli Néppárt (Südtiroler Volkspartei, SVP), míg másik két tagot a Lega Nord delegált.
Ezeknek a kormányoknak a vezetőjét 1948 óta a politikai rendszer domináns pártja, az SVP adja, mely szervezet politikai sikerességét a számok is visszaigazolják. Öt tartományi elnöke (Landeshauptmann) volt eddig Dél-Tirolnak – Karl Erckert (1948–1955), Alois Pupp (1956–1960), Silvius Magnago (1960–1989), Luis Durnwalder (1989–2014) és Arno Kompatscher (2014–napjainkig) –, akik mind az SVP soraiból kerültek ki, és akik ellen soha nem volt eddig egyetlen bizalmatlansági indítvány sem. Ez éles kontrasztban áll az olasz politikai kultúrával. A második világháború óta ugyanis Silvio Berlusconit leszámítva nem volt egyetlen olasz miniszterelnök sem, aki képes lett volna egy teljes parlamenti ciklust kormányfőként kitölteni.
A példa értéke Székelyföld számára
Dél-Tirol sok szempontból kínálja magát a Székelyfölddel való összehasonlításra. Mindkét terület az első világháborút követően került egy másik állam fennhatósága alá, és mindkét terület lakói aktív anyaországokkal rendelkeznek/rendelkeztek. Ami megkülönbözteti a két térséget, az kevésbé az erőszak alkalmazásának, sokkal inkább a politikai fordulópontok kihasználásának kérdése. (Dél-Tirolban a hatvanas években számos robbantásos merényletet hajtottak végre, hogy semlegesítsék az olasz asszimilációs politika elsődleges eszközét, az ipari beruházásokat. Ezen olasz politika olyan „hatékony” volt, hogy míg a hasonló eszközökkel szembesülő Marosvásárhely népességének csaknem fele továbbra is magyar, addig Bozen lakosságának már csak a negyede német ajkú.) A dél-tiroli modell kiindulási alapja ugyanis a Gruber–De Gasperi-szerződés, melyet 1946. szeptember 5-én, egy évvel a második világháború után, de két évvel az új olasz alkotmány elfogadása előtt kötött egymással az osztrák és olasz fél. Ennek megfelelően az olasz alkotmányt úgy fogadták el 1948-ban, hogy az egy bilaterális szerződéses kötelezettséget tükrözve már eleve rendelkezett Dél-Tirol speciális státuszáról.
E kétoldalú államközi szerződés keretében a felek megegyeztek az olasz és a német nyelv hivatali egyenlőségéről, a közhivatali alkalmazottak tekintetében a kiegyensúlyozott foglalkoztatási arányokról, az anyanyelven való oktatás, valamint az anyanyelvi névhasználat jogáról, illetve egy autonóm regionális törvényhozói és végrehajtó hatalom létrehozásáról.
Romániában egy hasonló autonómiamegállapodáshoz szükséges párbeszéd felélénkítésére a legideálisabb alkalom a közigazgatási reformfolyamat újbóli megnyitása lenne, ami az idő előrehaladtával egyre időszerűbbé válik. A megmerevedett jelenlegi álláspontokhoz képest az is előrelépést jelentene, ha egy közigazgatási átszervezés részeként létrejönne Székelyföld megye (Kovászna, Hargita és Maros megye marosszéki részéből), még akkor is, ha e megye semmilyen különleges autonóm státusszal nem rendelkezne. Dél-Tirol példája e tekintetben a román döntéshozók számára azzal a tanulsággal szolgál, hogy az erőszakos asszimilációval szemben a területi államba való tényleges integrációt az szolgálja, ha a székely közösség identitásának megőrzése egy strukturálisan elkülönült igazgatási rendszer keretében valósul meg. Ez Románia területi integritását semennyiben nem fenyegetné, cserébe a székelyek otthonosabban éreznék magukat saját szülőföldjükön.
Dr. Dabis Attila
(A szerző egyetemi tanár, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja)
