A rendezvényen elsőként Szonda Szabolcs, a házigazda intézmény igazgatója köszöntötte a jelenlévőket, kijelentve, hogy Tompa Andreát nem szükséges bemutatnia a helyi közönségnek, hisz két alkalommal is találkozhattak már vele, de azért sem, mert rendkívül népszerű szerzőnek számít a könyvtár olvasói körében. Egy székelyföldi turné negyedik állomása volt ez a sepsiszentgyörgyi rendezvény, ahol elsősorban a Haza című, 2020-ban megjelent negyedik kötetéről mesélt a szerző Pieldner Judit irodalomtörténész kérdéseire válaszolva.

Tompa Andrea 1971-ben született Kolozsváron, 1990 óta Budapesten él. Az irodalomtörténész először felsorolta a fontosabb díjait, majd ismertette röviden eddigi regényeit. A hóhér háza. Történetek az aranykorból (2010) a Ceaușescu időszak utolsó sötét éveit idéző családtörténet; a Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben (2013) egy medikus és egy medika párhuzamos szálon futó, összeszövődő története az impériumváltás történelmi hátterében; az Omerta. Hallgatások könyve (2017) a kolozsvári hóstáti közösség felszámolásáról szóló izgalmas kordokumentum az ötvenes évekből.

A beszélgetés során elsőként sepsiszentgyörgyi kötődéséről mesélt a szerző. Tompa Andrea nagyapja, Tompa Miklós Szentgyörgyön volt orvos a háború alatt, de sajnos keveset tud róla, csak a közelmúltban kezdte el kutatni családjának ezt az ágát. Bevallása szerint keveset utazott gyermekkorában, akkor látogatott először városunkba, amikor olimpiászosként megismerkedett székelyföldi fiatalokkal, és eljött hozzájuk. Diákkora után színházi nézőként tért vissza ide, jó kapcsolatot ápol Bocsárdi Lászlóval, végül pedig íróként is többször járt már városunkban. Mint mondta, megdöbbentő számára, hogy milyen eleven szellemi élet zajlik itt, milyen nagy érdeklődést mutat könyvei iránt az itteni olvasóközönség.

A Haza című regényről elmondta: évtizedek óta próbálja feldolgozni magában, hogy mit is jelent számára a haza fogalma, Erdélyt vagy inkább Magyarországot tekinti igazi hazájának. Konkrét értelemben vett otthona, földtulajdona nincs már itt Erdélyben, csupán a házsongárdi temetőben lévő családi sírhely, azonban másfél évtizede tanít Kolozsváron, ami rendszeres ottlétet jelent, és a könyvei is összekötik Erdéllyel. A fa törzse meghatározott módon van egy helyen, de a gyökér és azok a finom erezetek, amelyek ugyancsak részei ennek a fának, nagyon szerteágazóak, és nagyon bonyolultan fűzik hozzá ehhez a térséghez – fogalmazott. Az „otthonról haza való elmozdulás” foglalkoztatta tehát a Haza című esszéregény megírásakor, ezzel kapcsolatos tapasztalatait próbálta feldolgozni megírásával. Kamaszként megdöbbentette Cs. Gyimesi Évának az a kijelentése, hogy az ember egyik legnagyobb traumája az elmozdulás, hisz a nyolcvanas évek romániai bezártságában valójában ez tűnt számára az egyik legnagyobb örömforrásnak. Csak később jött rá, hogy tényleg sok negatív érzés társulhat a költözéshez, elsősorban lelkiismeret-furdalás. Mint mondta, a migránsok sokszor rendkívül sikeres emberekké válnak, mert ezáltal próbálják bizonyítani, hogy értelme volt a döntésüknek.

A kutatásai és tapasztalatai során három emigrációs mintázatot sikerült azonosítania: amikor valaki elmegy az újba, de csak a régi létezik számára, ezért nem tud igazán megkapaszkodni, beilleszkedni új környezetébe; amikor valaki úgy megy el, hogy többé soha nem néz hátra, és csak az új létezik számára; illetve amikor vállalja a múltját, kultúráját, nyelvét az ember, de az újban is termékennyé válik, a régi és az új nem kel versenyre egymással az életében. A regényben a köztesség, a „még nem otthon és már nem haza” létállapotát, az én és a többiek, az anyanyelv és az idegen nyelvek viszonyát stb. is vizsgálja.

A beszélgetés során felmerült még, hogy a „haza” inkább főnév vagy határozószó a címben, realitás vagy képzeletbeli világ, hogy mit jelent például a demenciában szenvedőknek vagy azoknak, akik egy különös paradicsomi állapotnak képzelik el. Saját kultúrából saját kultúrába is lehet emigrálni – vallotta a szerző –, melyhez még az országhatárt sem kell átlépni. Ha egy székelyföldi vagy szórványban élő diák egy távoli nagyvárosba költözik, már ott szembesülhet ezzel a problémával, hisz rendkívül nagy a kulturális eltérés különböző térségek között, és az is érdekes ilyen szempontból, hogy kisebbségiként vagy többségiként szocializálódik az ember.

Szó esett még arról is, hogy miért kerülte a helységnevek és személynevek használatát a kötetben, miért nem fontos adott esetben a nemek használata sem, miként tud a szerző csupán a történelembe ágyazott személyként jelen lenni a kötetében, és miért nagyon fontos megfelelő perspektívát találni egy történet elmeséléséhez. Továbbá az archaizáló nyelvről, az írást megelőző rengeteg kutatásról, a történelem és más területek iránti vonzalmáról, a múlt feldolgozásáról, illetve „megdolgozásáról” is mesélt még a szerző, majd az idén kiadásra kerülő Sokszor nem halunk meg című új regényéből olvasott fel.