A Sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor méltatlan (és reméljük, időleges) elgáncsolása juttatott eszembe néhány gondolatot. Bízom benne, hogy dióhéjban sikerül megvilágítani néhány homályba burkolt kérdést.
Egy szobor megközelítéséhez és megértéséhez időre van szükség. Egész lényünk, így a képzeletünk is kondicionált, vagyis előre megírt – a múltból táplálkozva az általunk elképzelt, már látott sablonokhoz viszonyítunk, hasonlítunk, és ettől nehezen tudunk elvonatkoztatni –, nem tudunk csak arra fókuszálni, ami van, mert a múltban látottak befolyásolnak. Valójában félünk az ismeretlen dolgoktól, az újraértelmezett formáktól, azért félünk, mert nem ismerjük és nem is vesszük a fáradságot, hogy megismerjük. A múlt által ránk aggatott programok, sablonok, ideológiák fogságában nem adjuk meg magunknak azt a lehetőséget, hogy továbblássunk a megadott felszínnél. Nem tudunk csak úgy megbámulni valamit anélkül, hogy ne asszociáljunk valamire.
Nehéz ügy. Igen, többet kellene bámulni, rácsodálkozni dolgokra, előítéletek nélkül, magyarán megélni a jelent. Segítene megérteni dolgokat. Ha egy megszokottól eltérő megfogalmazású szoborral találkozunk, rögtön előítélettel válaszolunk, nem értjük. Azért nem értjük, mert csak a felszínt érintjük, és rögtön kategorizáljuk, jelzővel illetjük. Ha egy kis időt szánnánk rá és kíváncsian utánanéznénk, akkor érdekes felfedezéseket élhetnénk át, amivel látásmódunk gazdagodna.
Egy művész látásmódja nagyon összetett, sokrétű. A látásmód az, ami érthetővé tesz dolgokat, ennek hiányában a sötétben tapogatózunk. Az avatatlan jelentős hátránya a hozzáértőhöz képest többek között abból adódik, hogy a művész több éven keresztül három fontos dologgal számol: első a tanulás, a problémára vonatkozó minden elérhető ismeretet megszerez; második az elmélkedés, vagyis hagyja, hogy ez a szellemi táplálék feldolgozódjon; és végül a harmadik a megvalósítás folyamata, a megemésztett ismeretanyag szoborrá vagy képpé formálása. Ez hosszú és fáradságos munka. Kialakul egy művészi nyelvezet, egy sajátos formavilág, amiben gondolkodik. Persze, ez mind akkor érvényes, ha a tehetség a szorgalommal és kitartással párosul. Ez egy rögös út, ami magába rejti a lelki-szellemi növekedés lehetőségét.
Egy szobor nem attól lesz erőteljes és monumentális, hogy nagyra mintázzák. A monumentalitás arányok kérdése. A kifejezőerő a szobor belső arányaiból és annak kisugárzásából ered, amit az adott művész önmagából tud kipréselni. A szoborhoz tartozó kellékek legtöbb esetben fölöslegesek, elterelik a lényegesről a figyelmet. A Petőfi-szoborterv esetében a kellék, a penna jogos tartozéka a szobornak, mivel szimbolikus értékkel bír. Ezzel együtt egy egységesebb mondanivalójú Petőfit idéz. A művészet értelmezi a létezést, a szükségeset megadja, a fölöslegeset elhagyja. Az egyszerűsítés mindig a lényeg kihangsúlyozására szolgál. Ez a formai egyszerűsítés történt Gergely Zoltán szobrászművész Petőfi-szobra formai megoldásánál is. Bízom benne, hogy felállításra kerül valahol valamikor.
Sepsiszentgyörgyön is vannak a szokottól eltérő formai megoldást hozó szobrok. Ilyen például a 2001-ben felállított Sárkányölő Szent György szobra (a szerző alkotása – szerk. megj.). A szobor komponálásánál mindenképp az időtlen mondanivaló volt a vezérfonal, ami mentén megszületett a sárkány és az ember viszonya. A két pólus a fehér és fekete, a jó és a rossz, a jing és a jang, ami eggyé válik, ergo kiegészítik egymást. A lovat szándékosan mellőztem a kompozícióból, fölösleges kelléknek ítéltem meg. A tudatosan eltúlzott sárkány, a nagy hasú örökkön éhes, telhetetlen, hatalomvágyó sárkány és a Tamási Ábel figurájához hasonló törékeny ember vívja örökös harcát. Ez egy sorsszerű együttlét, amely soha véget nem érő körforgásban éli mindennapjait. Humoros, de ugyanakkor szomorú. Egy tragikomédia, amit a mindennapi élet is bizonyít. Az egész kompozíció egy megrogyasztott, bizonytalan csövön állt volna, amit sajnos nem tudtunk kivitelezni a helyi adottságok hiánya miatt. Így egy merev csőre került az alkotás. Mindenképp örülök, hogy a mai napig beszélnek a szoborról, attól függetlenül, hogy a vélemények különböznek.
Egy másik alkotás, amiről szót ejtenék, az a Berde Mózsa szobra. Berde Mózes életében szerényen élt, holott óriási vagyont szerzett. Nem a látszat embere. A szobor komponálásakor a mag szimbolikájából indultam ki. A mag a két héja között őrzi az élet csiráját. Hasonlóképpen a szobor is két öntött héjból áll az ürességet zárva össze. Tisztázandó, hogy az üresség az nem a semmivel egyenlő! Üresség nélkül értelmetlenné válnának hétköznapi dolgaink is, például egy pohárnak is az üresség ad értelmet. Szándékomban állt megmutatni, mi rejtőzik a felszín, a héj alatt. Láthatóvá tenni a láthatatlan szellemi töltetet, amit Berde Mózsa ránk testált, vagyonával együtt. Odaajándékozta magát nemzettársainak a közös cél érdekében a szó nemes értelmében. Így esett a választás a két külön álló formára, ami úgy tartozik eggyé, mint a mag két héja. A szobor magja az a megfoghatatlan szellemi erő, amit Berde Mózsa örökségül hagyott ránk, ez a plasztikai megfogalmazás ötvözi a látható és a láthatatlan énjét.
Harmath István
(A szerző székelyudvarhelyi származású, Baján élő szobrászművész)