Egy szobor megközelítéséhez és megértéséhez időre van szükség. Egész  lényünk, így a képzeletünk is kondicionált, vagyis előre megírt – a múltból  táplálkozva az általunk elképzelt, már látott sablonokhoz viszonyítunk, hasonlítunk, és ettől nehezen tudunk elvonatkoztatni –, nem tudunk csak arra fókuszálni, ami van, mert a múltban látottak befolyásolnak. Valójában félünk az ismeretlen dolgoktól, az újraértelmezett formáktól, azért félünk, mert nem ismerjük és nem is vesszük a fáradságot, hogy megismerjük. A múlt által ránk aggatott programok, sablonok, ideológiák fogságában nem adjuk meg magunknak azt a lehetőséget, hogy továbblássunk a megadott felszínnél. Nem tudunk csak úgy megbámulni valamit anélkül, hogy ne asszociáljunk valamire.

Nehéz ügy. Igen, többet kellene bámulni, rácsodálkozni dolgokra, előítéletek nélkül, magyarán megélni a jelent. Segítene megérteni dolgokat. Ha egy megszokottól eltérő megfogalmazású szoborral találkozunk, rögtön előítélettel válaszolunk, nem értjük. Azért nem értjük, mert csak a felszínt érintjük, és rögtön kategorizáljuk, jelzővel illetjük. Ha egy kis időt szánnánk rá és kíváncsian utánanéznénk, akkor érdekes felfedezéseket élhetnénk át, amivel látásmódunk gazdagodna.

Egy művész látásmódja nagyon összetett, sokrétű. A látásmód az, ami érthetővé tesz dolgokat, ennek hiányában a sötétben tapogatózunk. Az avatatlan jelentős hátránya a hozzáértőhöz képest többek között abból adódik, hogy a művész több éven keresztül három fontos dologgal számol: első a tanulás, a problémára vonatkozó minden elérhető ismeretet megszerez; második az elmélkedés, vagyis hagyja, hogy ez a szellemi táplálék feldolgozódjon; és végül a harmadik a megvalósítás folyamata, a megemésztett ismeretanyag szoborrá vagy képpé formálása. Ez hosszú és fáradságos munka. Kialakul egy művészi nyelvezet, egy sajátos formavilág, amiben gondolkodik. Persze, ez mind akkor érvényes, ha a tehetség a szorgalommal és kitartással párosul. Ez egy rögös út, ami magába rejti a lelki-szellemi növekedés lehetőségét.

Egy szobor nem attól lesz erőteljes és monumentális, hogy nagyra mintázzák. A monumentalitás arányok kérdése. A kifejezőerő a szobor belső arányaiból és annak kisugárzásából ered, amit az adott művész önmagából tud kipréselni. A szoborhoz tartozó kellékek legtöbb esetben fölöslegesek, elterelik a lényegesről a figyelmet. A Petőfi-szoborterv esetében a kellék, a penna jogos tartozéka a szobornak, mivel szimbolikus értékkel bír. Ezzel együtt egy egységesebb mondanivalójú Petőfit idéz. A művészet értelmezi a létezést, a szükségeset megadja, a fölöslegeset elhagyja. Az egyszerűsítés mindig a lényeg kihangsúlyozására szolgál. Ez a formai egyszerűsítés történt Gergely Zoltán szobrászművész Petőfi-szobra formai megoldásánál is. Bízom benne, hogy felállításra kerül valahol valamikor.

Sepsiszentgyörgyön is vannak a szokottól eltérő formai megoldást hozó szobrok. Ilyen például a 2001-ben felállított Sárkányölő Szent György szobra (a szerző alkotása – szerk. megj.). A szobor komponálásánál mindenképp az időtlen mondanivaló volt a vezérfonal, ami mentén megszületett a sárkány és az ember viszonya. A két pólus a fehér és fekete, a jó és a rossz, a jing és a jang, ami eggyé válik, ergo kiegészítik egymást. A lovat szándékosan mellőztem a kompozícióból, fölösleges kelléknek ítéltem meg. A tudatosan eltúlzott sárkány, a nagy hasú örökkön éhes, telhetetlen, hatalomvágyó sárkány és a Tamási Ábel figurájához hasonló törékeny ember vívja örökös harcát. Ez egy sorsszerű együttlét, amely soha véget nem érő körforgásban éli mindennapjait. Humoros, de ugyanakkor szomorú. Egy tragikomédia, amit a mindennapi élet is bizonyít. Az egész kompozíció egy megrogyasztott, bizonytalan csövön állt volna, amit sajnos nem tudtunk kivitelezni a helyi adottságok hiánya miatt. Így egy merev csőre került az alkotás. Mindenképp örülök, hogy a mai napig beszélnek a szoborról, attól függetlenül, hogy a vélemények különböznek.

Egy másik alkotás, amiről szót ejtenék, az a Berde Mózsa szobra. Berde Mózes életében szerényen élt, holott óriási vagyont szerzett. Nem a látszat embere. A szobor komponálásakor a mag szimbolikájából indultam ki. A mag a két héja között őrzi az élet csiráját. Hasonlóképpen a szobor is két öntött héjból áll az ürességet zárva össze. Tisztázandó, hogy az üresség az nem a semmivel egyenlő! Üresség nélkül értelmetlenné válnának hétköznapi dolgaink is, például egy pohárnak is az üresség ad értelmet. Szándékomban állt megmutatni, mi rejtőzik a felszín, a héj alatt. Láthatóvá tenni a láthatatlan szellemi töltetet, amit Berde Mózsa ránk testált, vagyonával együtt. Odaajándékozta magát nemzettársainak a közös cél érdekében a szó nemes értelmében. Így esett a választás a két külön álló formára, ami úgy tartozik eggyé, mint a mag két héja. A szobor magja az a megfoghatatlan szellemi erő, amit Berde Mózsa örökségül hagyott ránk, ez a plasztikai megfogalmazás ötvözi a látható és a láthatatlan énjét.

Harmath István

(A szerző székelyudvarhelyi származású, Baján élő szobrászművész)