Melyet igen találóan fogalmazott meg maga a szolgálat vezetője, Benkő Erika: az elmúlt évben még intenzívebb lett a magyarellenesség Romániában, amihez mintegy kiegészítésként hozzájön, hogy a kényes és felfokozott nemzetközi helyzet miatt a magyarsággal kapcsolatos általános percepció is rendkívül negatív szintet ütött meg.

Az itthoni viszonyoknál maradva, nem igazán lehet vitába szállni a szervezet vezetőjének megállapításaival, elég csak a sporteseményekre gondolnunk. A székelyföldi csapatok mérkőzésein a tavaly is már szinte megszokottként kellett elkönyvelnünk, hogy az ellenfél szurkolói (tisztelet a kivételnek) vagy szorgosan emlékeztettek, ki az úr a háznál, milyen országban élünk, vagy éppen Ázsiába, netán Magyarországra küldtek, válogatott sértéseket, megalázó feliratokat, rigmusokat hívva segítségül. A magyar nyelvet ért támadásokból sem szenvedtünk hiányt (lásd Nagybánya börtönviselt polgármesterének performance-át a Gesztenyefesztiválon), amint a törvényhozásban szorgoskodó román honatyák sem felejtették el, hogy emlékeztessenek: eszünkbe se jusson a takarónknál messzebb nyújtózkodni, azaz megtűrtként holmi (mások mellett történelmi) képtelenségekkel előállni (lásd a Csoma Botond elleni hisztériarohamot a román nemzeti ünnep alkalmából). És a sort hosszasan lehetne folyatni.

A jelentést olvasva ugyanakkor talán a legelkeserítőbb, hogy már nem az a kérdés merül fel, közösségünk (folyamatos) támadásnak van-e kitéve – ez egyértelmű tény –, hanem az, hogy éppen hol ütnek rajtunk és mekkorát. Szomorú, de mostanra pár helységnévtábla magyar feliratának lefestése, az anyanyelvhasználat (mondvacsinált indokokkal való) gátolása a közigazgatásban, az oktatás terén tapasztalt machinációk vagy a szimbólumhasználat elleni támadások már enyhének számítanak például a lassan állandósuló gyűlöletbeszédhez, ellenségkép-gyártáshoz képest. Ráadásként szintén a jelentésben leírtakból az állami, hatósági, hatalmi cinkosság is látszik, vegyük csak az úzvölgyi katonatemető ügyét, ahol az igazságszolgáltatási kedvező döntések ellenére még mindig ott virít a törvénytelenül elhelyezett emlékmű és a kőkeresztek.

Noha különösebb illúzióink nem lehettek, így is rosszul esik elfogadni, hogy 2022-ben sem sikerült megszabadulni a nemzetbiztonsági kockázat bélyegétől, továbbra is egyre kényelmetlenebbek vagyunk a többség számára, olyannyira, hogy egyes tagjaik egyenesen megszabadulnának tőlünk, vezetőik pedig, ha a helyzet úgy hozza, vígan és dalolva egy követ fújnak velük. A magyarság nagyjából mindenki lábtörlője, céltáblája lehet különösebb következmények nélkül, sőt, lassanként csak az számít igaz román patriótának, aki gyakran ismeretlenül, de zsigerből utál minket. Ahogy az dívik mifelénk, (vad)keleten...

Borítókép: Tókos Csaba