Mózes László
Figyelemre méltó sikerként ünnepelte a hét végén a romániai sajtó, hogy bukaresti politikusok közbenjárására, nyomására kisebbségi jogokkal kapcsolatos, hangzatos mondatokat is sikerült rögzíteni a kijevi EU–Ukrajna csúcs zárónyilatkozatában. Ennek értelmében az EU-tagságra törekvő Ukrajna megígérte, hogy kisebbségi kérdésekben, illetve a területén élő nemzeti közösségeket érintő jogalkotás terén konzultál ezek képviselőivel, illetve a témakörben illetékes Velencei Bizottsággal. Bukarest ugyanis határozottan kifogásolta a Kijevben elfogadott ukrán kisebbségi törvényt, mivel az korlátozza az ukrajnai románok jogait, anyanyelvük használatát.
A jogszabály nyilvánvalóan más ukrajnai nemzeti közösségek számára is kirekesztő, s hogy e méltánytalan és megalázó helyzetben a román diplomáciának sikerült engedményeket, legalábbis ígéreteket kicsikarnia, az mindenképpen sikerként értékelhető. A román állam határozottan kiáll az Ukrajnában élő román ajkúak mellett, jól is teszi, és az efféle szemléletmód modellértékű is lehet, íme, az a járható, jövőbe vezető út, amikor egy anyaország szemmel tartja, óvja határain túl élő nemzettársait.
De ez mégsem általánosítható, hiszen ha magyarországi politikus jelzi, hogy a romániai magyarok, székelyek jogait illetően is lenne még javítani való, akkor az előbb említett, példásan eljáró romániai külügy összevonja a szemöldökét és bekéreti a bukaresti magyar nagykövetet. Mint most, amikor Németh Zsolt, a budapesti országgyűlés külügyi bizottságának elnöke közösségi oldalán hétfőn megjegyezte: „A székely zászló addig lobog a magyar közintézmények homlokzatán, amíg a román állam engedélyezi korlátozástól mentes szabad használatát Románia egész területén! Hajrá székelyek! Hajrá Erdély!” Hiszen jól látható, hogy kisebbségi jogok terén Székelyföldön és Erdélyben is jócskán maradt javítanivaló, közismertek a székely, illetve magyar szimbólumok elleni hatósági fellépések.
Kedd reggel tehát bekérették a bukaresti külügyminisztériumba a magyar nagykövetet, s továbbították neki a hivatalos álláspontot, melynek esszenciája, hogy Székelyföld nem létezik. Pontosabban elítélik a külügyi bizottság elnökének bejegyzését s rögzítik, hogy „úgynevezett székelyföld” – így, kicsi betűvel! – nevű közigazgatási egység nincs, így hivatalosan elismert szimbólumokra sem tarthat igényt.
Persze, arra kevésbé lehetett számítani, hogy a bukaresti külügy elismeréssel, megoldási készségét jelezve megköszönné Németh Zsolt észrevételét. Pedig az ukrajnai románok jogfosztását kifogásoló lépések után ez sem lenne természetellenes, sőt, emberi és baráti lenne. De nem, marad a keserű felismerés, hogy íme, nehéz, talán lehetetlen is szabadulni a kettős mércétől.
Ennél is döbbenetesebb viszont a bukaresti külügy Székelyföldet lekicsinylő, megvető álláspontja, a kisbetűs megnevezés. Ez politikában elfogadhatatlan, diplomáciában viszont bűn. Vajon kisbetűvel írnák a közigazgatásilag szintén nem létező, de a román ajkú közösségek tudatában elevenen élő romániai történelmi régiók, tájegységek megnevezését is? Mit szólnának ehhez a mócvidékiek, a bukovinaiak, a máramarosiak, a hátszegiek? De mit szólnak mindehhez az érzékeny uniós bürokraták, elfogadhatónak tartják ezt a szemléletmódot? Miként lehet egy közösséget így sértegetni, hogy lehet ennyire udvariatlanul viselkedni? Miként veheti át egy magyarokat is soraiban tudó, illetve képviselő koalíciós kormány külügyminisztere a szélsőséges, nacionalista diskurzus elemeit?...
Borítókép: Iochom István
