Amikor két autó ütközik, annak annyira sajátos a hangja, hogy aki egyszer hallotta, az örökre megjegyzi. És ahol mi lakunk, az nagyon veszélyes vidék. Pedig nem keskenyebb az utca a szabványosnál, két sarok közt alig hosszabb a táv egy lóversenypályáénál, de úgy tűnik, ez épp elég ahhoz, hogy önjelölt pilóták gyorsulási versenyt tartsanak rajta. Ezekkel a versenyzőkkel meg csupán annyi a baj, mint a dilettáns művészekkel: nem értenek ahhoz, amit csinálnak, de ennek nincsenek tudatában, hát a műfajban a legjobbnak képzelik magukat. Így repült először a tükör, jó messzire landolt az autótól, törött is millió darabra azonmód. Mire kimentem az utcára, csak a földön szerteszórt darabokat találtam. Fordultam, seprű, lapát a kézbe, reménykedtem, mire kiérek eltakarítani a romokat, visszatér a bűnös a tett helyszínére. Hát nem tért vissza.

Az önjelölt pilótáknál egy fokkal jobb a kezdő vezető. Ő még nem száguldozik összevissza, még próbál óvatos lenni, tudja, nem teljesen ura a ménesnek, melynek kezelése rá bízatott. És a távolságokat sem tudja még igazán jól felmérni, autója széle-hossza olykor a végtelenbe nyúlik, máskor meg nagyon is közelinek tűnik. Ilyenkor történnek a bajok. A fiatalember csak icipicit mozdított a kormányon, mert úgy tűnt neki, hogy a szemből jövő autó túl közel van hozzá, a járda szélén álló mellett meg még bőven elfér. Hát nem így történt. Mire kimentem az utcára, csak a földön szerteszórt darabokat találtam. Fordultam, seprű, lapát a kézbe, fogcsikorgatva gyűjteni kezdtem a tükör maradékait – és ekkor lihegve megjelent a fiatalember.

Bocsánat, bocsánat, minden két levegővétel közt csak ennyit tudott mondani. Románul. Látszott rajta, nagyon meg van ijedve. Aztán ahogy kicsit lecsendesedett, sorolta: kolozsvári, most jár először Szentgyörgyön, a fesztiválra jött, tévedett, megfizeti a kárt, de most nincs nála elég pénz, amikor hazaér, átutalja. Remegő keze nem talált bele a nadrágzseb nyílásába, hogy irattárcáját elővegye, hol mellé nyúlt, hol elcsúszott felette. Megsajnáltam a fiatalembert, mondtam neki, mire lejár a fesztivál, addigra kicseréltetem a tükröt, és majd a fiamnak odaadja a pénzt, ő egyetemista Kolozsváron. Ekkorra már viszonylag egyenletesen tudott levegőt venni, fogai sem koccantak mindegyre össze. Milyen szakon tanul a fiam, kérdezte. Válaszoltam. Ekkor megszólalt magyarul a fiatalember: ő is azon az egyetemen tanul, csak más karon. Végre bemutatkozott. Nem tudta, hogy Szentgyörgyön először magyarul kellett volna megszólalnia. Még egyszer bocsánatot kért. Pár nap múlva odaadta a pénzt a fiamnak Kolozsváron.

Hétfőn ismét hallottam azt a hangot. Mire kimentem az utcára, az autók mind elmentek, látótávolságon belül még gyalogos sem közlekedett. A tükör ott hevert az autó mellett, a mocskos hóban, millió darabra törve. Nem mentem seprűért, lapátért, vártam. Nézelődtem le-fel, de sehonnan sem jött futva senki. És autó sem jelzett, hogy meg akarna állni. Az utcasarkon van egy térfigyelő kamera. Vissza lehetne nézni a rögzített képanyagon az elmúlt tíz perc történéseit. Minek? A becsületet utólag nem lehet megvásárolni.