Lelökte magáról a ráterített újságot, megkapaszkodott a mögötte lévő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és nehézkesen föltápászkodott. Tőle nem messze egy rongyokba bugyolált hajléktalan egy hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül kíváncsian kandikáltak ki a felkelő Nap vörösének első sugarai. J. K. megtapsikolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
A különös alak nem szólt egy szót sem, csak kissé arrébb állt, hogy a jövevény elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta meggémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető jól végigmérte J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, majd vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., nem mindegy?! Itt vagy valahol máshol: egyremegy! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében. A varjak mindig rossz időt jeleznek... Megrázkódott, és feltúrta zakója gallérját, hogy legalább a tarkóját megvédje a kegyetlen északi széltől.
– Legalább azt árulja el, hogyan és mikor kerültem ide...
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már nagyon régóta itt van – válaszolta fanyarul az ismeretlen férfi, kifejezéstelen tekintettel bámulva a lángokba.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még... – mondta, de elakadt a szó a torkán.
Igazából, hol voltam én tegnap? És mit csináltam? Voltam egyáltalán?! – záporoztak fejében a nyugtalanító gondolatok.
– És hogyan lehet innen kijutni? – kérdezte kétségbeesetten.
– Sehogy – felelte közömbösen az idegen férfi. – Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé visszaút.
– Igazán nem értem... – mondta kissé reszkető hangon J. K., és hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltotta izgatottan, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a csöves –, az csak egy délibáb. A sikátor két fala közé köddel festett kép. Maga választotta.
A fiatal J. K. odatántorgott a sikátor végéhez, és csakhamar megbizonyosodott arról, hogy újdonsült ismerőse nem tréfált, valóban csak egy átjárhatatlan látomásról volt szó.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta a kukás. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba felpillantva.
– Úgy bizony...
– És az elvakító Napból is csak ezek a szétmálló, izzóvörös napsugárcafatok járnak nekem?
– Igen, igen...
– Ezeket a szüntelenül körbe-körbe röpdöső varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja...
– És a dermesztő északi szelet... Meg a hordóban parázsló tüzet... Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazokat a dolgokat választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott...

Sándor Zoltán író (Szabadka, Vajdaság)
1973-ben született Nagybecskereken, Szabadkán él.
2007-től a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője.
1999 óta közöl. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát ír. Legutóbbi könyve, a Korunk lenyomata – Könyv az olvasásról című esszékötete 2020-ban jelent meg.
Szerb nyelvről fordít.