A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi masszírozás után az ereiben csörgedező folyadék szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát.
Lelökte magáról a ráterített újságot, megkapaszkodott a mögötte lévő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és nehézkesen föltápászkodott. Tőle nem messze egy rongyokba bugyolált hajléktalan egy hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül kíváncsian kandikáltak ki a felkelő Nap vörösének első sugarai. J. K. megtapsikolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
A különös alak nem szólt egy szót sem, csak kissé arrébb állt, hogy a jövevény elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta meggémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető jól végigmérte J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, majd vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., nem mindegy?! Itt vagy valahol máshol: egyremegy! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében. A varjak mindig rossz időt jeleznek... Megrázkódott, és feltúrta zakója gallérját, hogy legalább a tarkóját megvédje a kegyetlen északi széltől.
– Legalább azt árulja el, hogyan és mikor kerültem ide...
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már nagyon régóta itt van – válaszolta fanyarul az ismeretlen férfi, kifejezéstelen tekintettel bámulva a lángokba.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még... – mondta, de elakadt a szó a torkán.
Igazából, hol voltam én tegnap? És mit csináltam? Voltam egyáltalán?! – záporoztak fejében a nyugtalanító gondolatok.
– És hogyan lehet innen kijutni? – kérdezte kétségbeesetten.
– Sehogy – felelte közömbösen az idegen férfi. – Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé visszaút.
– Igazán nem értem... – mondta kissé reszkető hangon J. K., és hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltotta izgatottan, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a csöves –, az csak egy délibáb. A sikátor két fala közé köddel festett kép. Maga választotta.
A fiatal J. K. odatántorgott a sikátor végéhez, és csakhamar megbizonyosodott arról, hogy újdonsült ismerőse nem tréfált, valóban csak egy átjárhatatlan látomásról volt szó.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta a kukás. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba felpillantva.
– Úgy bizony...
– És az elvakító Napból is csak ezek a szétmálló, izzóvörös napsugárcafatok járnak nekem?
– Igen, igen...
– Ezeket a szüntelenül körbe-körbe röpdöső varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja...
– És a dermesztő északi szelet... Meg a hordóban parázsló tüzet... Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazokat a dolgokat választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott...
Sándor Zoltán író (Szabadka, Vajdaság)
1973-ben született Nagybecskereken, Szabadkán él.
2007-től a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője.
1999 óta közöl. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát ír. Legutóbbi könyve, a Korunk lenyomata – Könyv az olvasásról című esszékötete 2020-ban jelent meg.
Szerb nyelvről fordít.