László Zsuzsa
Nemrég írtam a kiszolgáltatottságról, ami a tehetetlenség következménye. És aminél nincs semmi kegyetlenebb. Sajnos, naponta kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, vagy legalábbis tanúi vagyunk a tehetetlenség szülte kíméletlen helyzeteknek.
És a fejünk fölött folyamatosan ott lebeg mindenfajta bizonytalanság. Nem szívderítő így megélni a mindennapokat. Mégis próbálkozunk, amennyire tőlünk telik, a lehető legjobbat kihozni mindenből, legfőképp magunkból, és tesszük a dolgunk reménykedve, keressük, és igyekszünk megteremteni a mindennapi derűt. Mást nem nagyon tehetünk. Közben elképedve figyeljük mindazt, ami a világban távolabb, közelebb történik.
Napok óta megrendülten követjük a törökországi, szíriai földrengés borzalmait, ép ésszel szinte felfoghatatlan, amit látunk. Ilyenkor mondjuk azt, hogy nincsenek szavak. Az évek során az ember sok mindenről megfeledkezik, vagy egyszerűen csak valamiért nem kapcsolja egymáshoz a dolgokat. Nekem hirtelen eszembe jut, hogy a kiszolgáltatottság értelmével életemben először pont egy földrengéskor találkoztam. Pontosabban akkor hallottam és értettem meg, hogy mit is jelent a szó.
Még gyermek voltam, addig nem igazán foglalkoztam ilyen fogalmakkal. Az 1977-es földrengés a családunkat egy hatodik emeleti tömbházlakásban érte. Igazából fel sem fogtam, hogy mi történik, de emlékszem a rémületemre, arra a félelemre, amihez foghatót azelőtt, de talán azóta sem éltem meg. Amikor már lemehettünk a földszintre, a szomszédokkal együtt próbáltunk magunkhoz térni az első kétségbeesésből, mert biztosak továbbra sem lehettünk semmiben. Tehetetlenül tébláboltunk, hogy most mi is a teendő. Emeleti, közvetlen szomszédunk abban az időben egy idős román házaspár volt. Művelt, kivételesen jóérzésű, elegáns emberek. És itt a belső eleganciára is gondolok. Persze, ezt akkor még nem tudtam így megfogalmazni, csak azt tudtam, hogy szeretem őket. A Hariton házaspárt mindenki kedvelte, valami különleges, megnyugtató bölcsesség áradt belőlük, mindenkihez volt egy jó szavuk, csendes, derűs. Hariton bácsi engem valamiért különösképpen kedvelt, amikor találkoztunk elbeszélgetett velem, és akkori románnyelv-tudásom ellenére is megértettük egymást. Szerettem nagyon Hariton bácsit, nemegyszer be is mentem hozzájuk. Azon az estén, lent a földszinten érthető pánikhangulat uralkodott, mindaddig, amíg le nem érkezett az idős házaspár. Valahogy csendesebbek lettünk. Mégis először láttam Hariton bácsit másnak. Emlékszem, ahogy az ismert halkszavúsággal megjegyezte, hogy már sok mindent megélt, háborút is. Nem szokott félni, mégis most nagyon félt. Mert nem tudott mit tenni, mert kiszolgáltatott volt.
Lehet, igazából nem is ott értettem meg, hogy ez mit is jelent, de akkor égett belém egy életre ez a szó. És most már tudom, hogy miért láttam akkor Hariton bácsit másnak. Félt.
