Helyi újságunkban 2005 óta jelennek meg jegyzeteim. II. János Pál pápa halála előtt pár nappal mondta a főszerkesztőm, Kata, hogy nem muszáj minden lapszámba írnom, de a pápa halála meg a katolikusságom eldöntötte ezt a kérdést. Arról nekem illett írnom. Aztán már nem volt megállás.
Ezután nem sokkal vettem a bátorságot és a Háromszéknek, Kovászna megye ma már egyetlen nyomtatott napilapjának is elküldtem az első „Békési levelet”. Mely – meglepetésemre – meg is jelent. Ez a két „szerelem” azóta is tart a bennem lakozó írhatnám polgár nagy megelégedésére és örömére.
Közben azonban eltelt az idő. És lám, most, 2023 télutójának hektikus – olykor szokatlanul melegen napsütéses, máskor komoran háborús-történelmi – ege alatt évfordulók vagy még inkább forduló évek furcsa együttállására csodálkoztam rá. Mert publikálásom most lett 18 éves. Azaz nagykorú. Énmagam meg – hála az Istennek egyre szaporodó – családom 33 éve élünk itt, a Trianonban szűkre szabott maradék hazának viharsarkában. Ami krisztusi kor. S hogy még érdekesebb legyen a dolog, most, február 8-án lettem 65 éves. Ami nyugdíjaskor bizony. Amit fel sem fogtam még, mit is jelent.
Sepsiszentgyörgyön születtem, Zágonban kereszteltek meg, szülővárosomban voltam elsőáldozó és Békésen bérmált meg Gyulai püspök atya Matyi fiammal együtt. Itt értem meg tehát. Hogy az utolsó szentséget, a szent kenetet hol kapom meg, azt még nem tudom, ami nem is baj. Mert nemcsak írhatnék, de élhetnék is vagyok még.
Amikor bérmakeresztnevet kerestem, megnéztem a szentek születésnapjait, és február 8-án Emiliáni Szent Jeromosra bukkantam, akiről azt sem tudtam ki fia-borja. Aztán elolvastam az életrajzát és megdöbbentem. A szentséget leszámítva mintha rólam írták volna. Fiatal korában bulizós, egyházzal, Istennel nem nagyon foglalkozó velencei fiatal volt az 1400-as évek végén. Aztán háborús fogságából való csodálatos szabadulása után megtért és a betegek gyógyítója, a rászorulók segítője lett. Későn, de nem túl későn ért meg feladatára. Mint én is, aki másodéves koromtól komolyodtam meg Hain András kollégámnak és kicsi feleségemnek is hála, aztán nem a háborúból, de Ceaușescu rendszere elől menekítve lurkóinkat kerültünk Békésre, ahol sokkal szerényebben, mint a szent névadóm, de tehettem azt – megtérésem után –, amit ő is anno.
Jeromos lettem tehát Endre püspök atya nagy csodálkozására, hisz annyi István, László után furán hangzott ez a név, s ráadásul nem is az ismert bibliás, csáktornyai születésű, ortodoxok által is elismert Jeromosé, hanem az Emiliánié. De atya rám nézett, ahogy ott állok a gyerekek között lassan negyvenévesen, és értett mindent. Neki már nemcsak egy érdekesség voltam az akkor is érdekes ég alatt.
