Ez a látvány most csak azoknak szól, akik még egy-egy percre leragadnak ilyen harmincéves távlatoknál, mert fiatalabb ismerőseimtől többször hallottam, hogy kit érdekelnek még azok a kilencvenes évek, nálam idősebbektől pedig, hogy hagyjuk a fenébe azt a mocskos múltat, ne lenne elég mai téma?

Az első jégcsapos kép így raktáron ragadt. Aztán 2011-ben egy ilyen gyönyörű, de méretes építészeti jégelem zuhant le egy Józef Bem utcai, központi erkély oldaláról, s mellettem robbant. Elsőre káromkodás, majd hatalmas öröm, hogy megúsztam a találkozást. S továbbhaladva megállapíthattam, hogy csak semmi paranoia, nem én voltam az első kiszemelt áldozat, mert a megyei tanács épülete és a prefektúra tetejéről tűzoltók bontják a jégcsapokat. Mert hát a bent lévő politikumot sem kíméli a természet e finom figyelmeztetése. Estére pedig a bukaresti tévé is figyelmeztet, s be is mutat néhány kockát, áldozatokról is szól pont a fővárosban, mit tehetünk itt mi, egyszerű halandók? Természetesen fényképezünk továbbra is szorgalmasan, és semmi mást. S ez a második kép, amikor már nincs káromkodás, csak az állapot felmérése, ha abból a magasságból esetleg eltalál.

Amire azt hittem, hogy tovább nem aktualizálódunk, mint előrelátó polgárok megelőzzük a bajt, nemrégiben, fiamra várva, az uszoda tetejéről pattant mellém egy jókora darab, s most már a jégkorszak anyját sem tudtam kímélni, vagy éppen kit kell most szidni ezért… A szép, drága magyar nyelvem szitkaiból bőven válogathatok. Olvasom, hogy évszázadokkal korábban a káromkodásért kivághatták volna a nyelvemet, de sajnálatos, hogy mennyire hiányos a szitkok feldolgozása a néprajz és társadalom tudományában.

Akkor inkább megkockáztatok egy-két jégcsapot, mert tudom, hogy most ismét aktuális a téma.