— Hány templomhoz ,,nyúltál hozzá" és kezdted előkaparni azt, amit mások elkapartak?

— Később, ’77 után kerültek elő, közvetlenül a földrengés után, a templomügyek. Hát akkor tényleg csak vállköves típusból pontosan egy fél tucat ajtóra bukkantunk. Tudniillik a repedések jelezték a belső idom alakját. Az elmozdulás miatt meghatározott vonalak keletkeztek a falfelületen. A falfestmény, az bonyolultabb dolog, mert azt tisztítani, konzerválni kellene. Amikor Kilyénhez ,,hozzányúltam", hogy így mondjam, akkor engem az a félelem vezetett, nehogy egy gyors helyreállítást végezzenek, és végleg eltüntessék a freskókat. A nyavalya tört ki, amikor megláttam a haralyi templomot, ahol súrlókefével eltávolították a falfestményeket. Egy katolikus faluban! Az emberek visszaemlékeztek arra, hogy a két világháború között ahol a falfestményen szakállas figurák jelentek meg, azokat ortodox templomoknak nyilvánították. Az egészből a kompozíció szegélyvonalai, a keret maradt meg. Ezek a segédvonalak láthatók csak. Megvan a szegélyvonal, de belül üres. Sajnos, de ez így van.

A zabolai, a dálnoki templomban kettő-kettő került elő. Gótikus bejárók. Ez nem csak ahhoz adalék, hogy egykor sekrestye volt, hanem bizonyíték arra, hogy falusi templomokon északi bejárat is volt. Ez annyira szokatlan, hogy az északi falakon nem is kerestek ilyen emlékeket. Érzésem szerint Bodokon is van ilyen. Megegyeztem a tiszteletes úrral, a tavaszon megyek ki egy vödör gipsszel.

— Péter Bercinek volt igaza: amiért addig kirúgtak, most azért fogok kapni elismerést... Ekkor kerültél kapcsolatba az iskolán kívüli — minek nevezzem — tömegmozgalmakkal, a tudományos brigádokkal is?

— Nem. 1954-ben, miután az első zenei előadást megtartottam az egyetemen, akkor nekem megindult a kerepelőm. ’56 októberének végén már tudománynépszerűsítő brigádtagként Kilyénben voltunk, előadás közben rohant be ingben-gatyában Mánya Béla, és odasúgta, hogy hagyjam félbe az előadást, menjünk át hozzá, mert Budapesten nagy dolgok történnek. Hallgattuk a rádiót: Figyelem, figyelem, Nagy Imre miniszterelnök fog szólni... Magához rendelte Andropov ,,urat". Leírhatatlan élmény volt. Most is beleborzongok.

— És ebből nem lett baj utólag? Mindannyian megbízható emberek voltak jelen?

— Október 23-án itt volt Jeneiné Lám Erzsébet, Székely Zoltánnal beszélt, este nálunk szállt meg, hosszasan beszélgettünk, reggel kikísértem az állomásra, ez 24-én volt, és mikor jöttem vissza, dr. Izsák József egykori magyartanárom hiányos öltözetben rohant végig az utcán, rohant a sógorához, Könczey Laciékhoz, s ordította: Ádám, rohanj a rádióhoz, az oroszok lövik a Lánchidat! Én abban a pillanatban meg voltam győződve, hogy ez meghibbant, kitört a téboly a magyartanáromon is. Bekapcsoltam a rádiót. Sercegett, minden. Zavaros mondatok... Tulajdonképpen akkor mindenkit be lehetett volna zárni emiatt, mert mindenki erről beszélt.

— Utólag téged próbáltak-e bemaszatolni ’56-tal kapcsolatosan? ’57-ben ez még napirenden volt. A politikai-ideológiai ,,feltáró munkára" gondolok.

— Nem.

Mint a fecske,

repülj messze földre...

— Életednek egyik meghatározó eleme volt a rengeteg táborozás. Szinte összegezője voltál mindennek, ami egy tábori élethez tartozik. Történelem, helytörténet, honismeret, földrajz, geológia, biológia, irodalom, zene, művészettörténet, népszokások — fel sem tudnám sorolni, hányféle dolognak voltál a mindenese. Ezek a különféle tudomány- és művészeti ágazatok a te esetedben, ha kellett, akkor szimbiózisban, együttesen is jelentkeztek, ha nem, kiszálaztál belőlük pászmákat, s ezeket olyan apró mívességgel tudod körüljárni, hogy ezért lettél hallgatóságod, illetve a cselekedtető késztetéseidnek magukat alávetők kedvence. Ez hogyan jön össze nálad? A későbbi időkben, amikor már jól benne voltál a tanári életben, az a típusú kirándulásos, táborozásos bujkálás spontánul alakult ki, vagy a kezdetekben? Mert a végén, tudom, hogy minden pontosan megtervezett volt. A táborozók felkötötték, ha kellett, a pionírnyakkendőt, felöltötték a premilitarista kék ruhát is bizonyos alkalmakkor, de néhány száz diák felvonult Kommandóra például, anyanyelvi táborokba, és ott neked és társaidnak köszönhetően az anyanyelvű szellemiség bűvkörében éltek, alkottak, párásodott az izgalomtól a szemüvegük, ha ilyent viseltek.

— Nekünk már a kezdetekben volt egyfajta egyenruhánk. Fehér izoming vagy póló. Emlékszem, mekkorát néztek Kézdivá­sárhelyen. Ez spontánul alakult: kéne valami egyenruha... Na, gondoltam, pontosan ez hiányzott nekünk. Megbuktatják a dolgot. Jött egy ötletem. Turistajelvényünk, az volt. Sablonnal készítettük, erre fújtuk rá szájfúvókával a festéket. Volt egy ilyen sablonunk, amit Ika vára körül kitettünk ide-oda, hogy Vigyázz a tisztaságra! Ilyen feliratos táblák voltak. Kézdivásárhelyen bementünk az üzletbe pólót vásárolni. Nagyot néztek, hogy mit akarunk mi negyven pólóval? Kifizettük, megvettük, a felírást ráfújtuk: Vigyázz a tisztaságra! Ez nagyon fontos dolog. És ezzel már megvolt az egyenruha. Egy ártatlan feliratos póló révén.

Ez mindig attól a társaságtól is függött, amelyik ott és akkor összeverődött. Vagy a konkrét pillanat meghatározta témáktól. Az, hogy 1965 táján, mikor az első turistajelzéseket festettük, akkor természetszerűen adódott, hogy a gombák bekerüljenek az érdeklődési körünkbe. Vagy: ’68-ban, emlékszel, jött Török Sándor bácsi, hogy ő felajánl két zsák cementet, és lássunk hozzá Ika vára restaurálásához, s kéne oda még tizenöt ember. S akkor a málnási tábor résztvevői, miután meglátogatott bennünket Török Sándor bácsi, eldöntöttük, hogy jövőben, ihaj-tyuhaj, odamegyünk. Oda viszont bejelentkeztek a kolozsváriak, közöltük az Ifjúmunkásban az élményeinket, errefel a következő évben már Aradon is jelentkeztek, Éder Ottó, aki most az ottani gimnázium igazgatója.

— A legszörnyűbb Ceauşescu-diktatúra idején a kommandói irodalmi tábor egy olyan rejtekhely volt — van is ott egy ilyen félreeső erdőrész, amelyet Rejtéknek hívnak, de ez véletlen egybeesés —, hát ott, képletesen szólva, úgy kellett élni, mint az őskereszténység korában. Szellemi katakombarendszert építettek ki, külön kommunikációs rendszert, ami nem csak nyelvi eszközöket vett igénybe...

— Na jó, hát annak a varázsát ma már szinte nem lehet megérteni. Hogy ott mennyire összekovácsolódtak a gyerekek, menyire értették, hogy miről is van szó. Ezért volt mindig túljelentkezés. Hát csak egy táborbontásnál, visszaemlékszem, összecsomagoltunk, már az első mikrobusz levitte a csomagok egy részét, s ott ült elárvulva mindenki a batyu mellett, a tábor épületének a falai már lecsupaszítva, s emlékszem, Szabó Évike, a Kuvik Klub egyik tagja elkezdte énekelni, de csak úgy önkéntelenül, Mint a fecske, repülj messze földre... — a rabszolgák dalát a Nabuccóból. És erre bekapcsolódott a társaság, s három-négy teremben énekelték egyszerre. Ez valami hihetetlen volt.

— Itt a tárgyszerű ismeretanyag, amihez a fiatalok hozzáférkőzhettek, az vakolatként szolgált valami egyébhez. Az is megragadt, mint a tapasz a falon. De alakult közben egy, a szó jó értelmében vett bandaszellem, ami aztán táborozások után is összefogta a társaságot, miután szétszéledtek, osztályokra, városokra bomlottak. Ez a fajta táborozás is sérült ’89 után...

— Én nem tudom, mennyire sérült, mert azután én egyéb teendők közé vetettem be magamat. Inkább úgy mondanám, hogy azok a nagyon gyakran kényszerítő körülmények, amiktől sajátos varázsa volt ezeknek a táborozásoknak, megváltoztak. A tiltott gyümölcs mindig édesebb. S erre rájött aztán az, hogy kitágultak a lehetőségek, egészen más irányt vettek. Most már a szisztematikusabb munkán alapuló pályázatok, a szakdolgozatok megírása, egyéneknek a munkájára esett szét az egész, ami aztán a csúcs végén, a megmérettetés után hozhat össze embereket. De ez már egy más minőség.

Tatárjárás a vártemplomban

— Te státusváltásaid szerint hogyan fogtad át ezt az 1960-as évektől a 90-es évekig terjedő időszakot? Hányféle beosztásod volt, mi mindennek kellett lenned?

— Egy évtized a Pionírháznál... Akkor volt egy Sylvester Lajos nevű úr, aki onnan fél erőszakkal elvitt a művészeti népiskola élére négy évig. Ott voltam 1976-ig. Akkor a református vártemplomban a tatárjárási tömegsír emlékművének avatására került sor augusztus 17-én. A templomi emlékünnepségen Szász Tibor esperes felkeresésére előadást tartottam, de amiről még én sem tudtam, néhai Farkas kanonok-plébános felírt a pártbizottsághoz, nagy naivul, betartva a római katolikus egyháznál szokásos hierarchikus rendet, amit a reformátusok nem tartottak be, ő, szegény, beküldött egy kérést a szocialista nevelési tanácshoz, amint utólag kiderült, hogy engedélyezzék, Szent István napján a perkői búcsún Kónya tanár úr beszéljen az emberekhez. Ők ezt elhallgatták, nekem sem szóltak, mert az hitték, hogy valami huncut tárgyalás eredménye ez, holott én akkor évekig nem is találkoztam, csak eszébe jutottam Farkas kanonok úrnak. Ebből, ugye, K. elvtárs, ahogy szegény Török Laji mondta, a Csávó, nagy botrányt csinált. Na, erre büszke vagyok: egy napon váltottak le Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium — akkor nem lehetett így nevezni — igazgatójával. Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában. Azután két évig tanítottam a Mikesben. Megcsináltam egy földrajzi szaktermet — állati munka volt —, igaz, hogy Geri, az asztalos megmondta: Nem érdemes, tanár úr, maga elmegy, s ezt úgy szétverik, mint annak a rendje. Szét is verték. A jó Geri át is jött a Puskás Tivadar Líceumba, s mondotta, már három órája működnek a labor szétverésén.

Hát tizenkét évet töltöttem a Puskás Tivadar Líceumban, egészen ’90-ig. Egy csodálatos mérnök-iskolaigazgatóval, Sándor Istvánnal. Fantasztikus ráérzéssel tudott bánni diákkal, tanárral. Minden hülyeségben, heccben benne volt, ő maga verselt, s ő maga az egyik magyar irodalmi táboron, álnéven, megnyerte a nagydíjat. És rám bízták az iskola díszítését. Hát kellett ennél több? Csucsuja István lejött a 80-as évek végén, valakit ellenőrzött történészként, aki fokozati vizsgára készült. Visszafordult a folyosó végéről, hogy itt Kós Károly-kiállítás van. — Hát persze, hogy az van — mondottam —, 1883—1983, kerek évforduló van. — De hát tiltott. — Hogyhogy tiltott? Nekem ezt az égvilágon senki sem mondta soha.

— Apránként ott tartunk, hogy jön nyolcvankilenc. Neked milyen volt ez az angyaljárás? Személyes élményként hogyan élted meg?

— Személyes élményként: én elbújtam. Hát nekünk ki volt adva — ostromállapot volt —, hogy azonnal jelentkeznünk kell. Én benne voltam a Hazafias Gárda vezérkarában (nevet). Rendesen, egyenruhánk volt, időnként gyakorlatokat is végeztünk. Itthon megmondtam, ha valaki keres, azt kell mondani, hogy tájékozódó verseny lesz az iskolánál, s kimentem a sugási hegyekbe ellenőrizni az útvonalat. A vicc az volt, hogy fél tíz tájban cseng a telefon. Hát Szász Árpi keres. A matematikus. Szintén tagja volt a gárdának. És Balogh Klárika, a jogtanácsos. Árpi: Na, akkor ugye, azonnal utazzak be Szentgyörgyre? — Hol vagy, Árpi? — Kovásznán... — Hát miért akarsz te beutazni? A rádió bemondta, hogy ostromállapot... Mondom: Árpi, nehogy begyere. Maradj ott, az Isten megfizeti. Örvendj annak, hogy messze vagy. Voltak, akik be is öltöztek, s jól megrugdosták őket. Tényleg, akkor még nem lehetett tudni, mi lesz. Adjanak fegyvert a kezünkbe — például. Hát bennünket kiképeztek. Hogy szégyelltem magamat, hogy az nekem nem jutott eszembe már az első nap, hogy ha van egy olyan helyzet: ellenfelek állnak egymással szemben, akkor azt, aki tévén közvetít, az ellenfél azonnal kilövi. Megbuktam. Hát ha vannak szemben állók, akkor a legelső az, hogy azt a nyomorult tévéantennát kilövik! És a maguk jól működő hullámhosszain a gépezetük működésbe lép. És az ember tátott szájjal állott, és nézte. Hát ennek a megrendezése, az egész világ átejtése, hogy itt ellenállás van, zseniális volt. A magyar rádiós is Aradról kihajlott az autó ablakán, és darálta, hogy kedves hallgatóim, kitartom az ablakon a mikrofont, hogy önök is hallgassák, itt fegyverropogás van. Hallották, ugye? Rettenetes, vajon mennyi lehet a halott?

Kiderült, hogy az egész ilyen imitáció volt.

(folytatjuk)