Jó dolog, hogy hazai magyar politikusainkban soha nem csalódhatunk, nem okoznak nagy meglepetéseket. Előre borítékolható minden lépésük, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre újat, meghökkentőt, elgondolkodtatót egyik fél sem tesz vagy mond. S a befogadó közegtől függ, kinek ad igazat, illetve mindkettőt elutasítja-e, mert öngerjesztett magabiztosságuk, merevségük miatt egyre romlanak esélyeink. Nemcsak nekik, nekünk, kisembereknek is.
Azzal, hogy Markó nem ment el Tusványosra — ami úgyszintén borítékolható volt —, igen sokat rontott a helyzeten. Elvadította, bekeményítésre késztette még a polgári oldal tárgyalásokra kész, kisebb csoportját is. Így hát nem csoda: megszületett a döntés, Tőkés László nem fogadja el a számára felajánlott, befutónak nevezett helyet az RMDSZ-listán, mert semmi garanciát nem lát arra, hogy a későbbiekben a szövetség nyitna ellenzéke felé, megújulna, lerázná magáról a tekintélyét romboló, kompromittált, elkopott figurákat, kilépne a többéves hatalmi helyzet adta fensőséges magatartásból.
Az elnök úr, a bülbül szavú Markó Béla természetesen újra és újra elismétli az összefogás fontosságát, a brüsszeli képviselet jelentőségét, az erdélyi magyarság közös céljait és ezek magvalósításának szükségszerűségét, de egy pillanatig sem hajlandó akörül kutakodni, hogy miért kellett az ismert hatalmas törésnek beállnia, s miért politizált a szövetség — főként az elmúlt nyolc esztendőben — úgy, hogy csak a bólogatójánosok maradtak mellettük. Miért kell most másként gondolkodókról beszélnie, amikor az RMDSZ még 2000 körül is egy sokszínűséget, másságot elfogadó, platformokra építkező szervezet volt. Azóta fokozatosan, de jobb célhoz érdemes következetességgel szorította ki soraiból azokat, akik nem nyerték el a szűk körű vezetőcsoport tetszését, s azokat, akiket zavart, hogy mint a méhek virágról virágra, a magyarok seregtelen vezérei úgy szállnak kormányból kormányra. Nyíltan vállalt vagy titokban tartott alkuk árán. Kikerültek a szövetségből mindazok, akik jobbat, többet, mást akartak a közösségnek, amit nem a mosolypolitikával, olcsó kompromisszumokkal, drága önfeladással, hanem konok küzdelemmel lehetett volna — ismerjük el, csak részben — megvalósítani.
Markó még ma is azzal áltatja magát, hogy az RMDSZ nincs válságban, puszta szívességből engedne át egy befutó helyet Tőkés Lászlónak.
Mi meg nemcsak attól akadunk ki, hogy szemmel láthatóan eszük ágában sincs ismét összefogni, egy cél érdekében mozgósítani a megmaradt, egyre kisebb számú erdélyi magyarságot, hanem attól is, hogy az erdélyi magyar politikai alakulatok és azok vezetői úgy viselkednek, mintha ellentétes érdekű nagyhatalmak vezetői készülnének ímmel-ámmal egymással szóba állni.
