A felsőoktatás versenyképessége manapság aligha mérhető egy szempontrendszerrel, így az a tény, hogy a világon e téren összeállított rangsorok első ötszáz helyén egyetlen magyar egyetem sem szerepel, valójában nem a magyar felsőoktatást minősíti — összegezhetnénk azt a vitát, amelyet Tusványos utolsó előtti napján folytattak a szakma képviselői. Ennek ellenére többen a felsőoktatás, illetve az egyetemek válságáról beszéltek.
Pálinkás József volt magyar oktatási miniszter ezt az oktatási folyamat elszemélytelenedésével magyarázza, hiszen szerinte a tudásátadás mellett a nevelés és kultúraközvetítés teszi széles körűen versenyképessé az intézményeket, s mindez csakis tanárszemélyiségek révén valósulhat meg. Bodó Barna (aki a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnökeként immár a Sapientia tanára) a válságot az eltömegesedésben látja, szerinte a Bolognai-folyamat nem a mi utunk. A versenyképességet a minőség határozza meg, azt pedig a felsőoktatás autonómiájának foka. Sajátos kisebbségi helyzetünkben azonban a BBTE magyar karainak létrehozását épp az egyetemi autonómia gátolja meg (na meg a politika), de ez azért van, mert a magyar érdekek nem tudnak kellő súllyal megjelenni, s ezért a politika segítségére is szükség van. Az önálló, sajátos tanrend hiánya például oda vezet, hogy nem lehet kisebbségpolitikát oktatni — mondta Bodó Barna (felvételünkön) —, pedig ez lehetne európai szinten is erőssége az erdélyi felsőoktatásnak.
A mindent a mennyiséggel mérő rendszerek eleve hibásak, így más szempontok szerint értelmezte a versenyképességet Dávid László, a Sapientia rektora. Szerinte egy intézménynek kettős szerepe van: oktatást biztosító és régiófejlesztő, hiszen az a feladata, hogy az illető régiónak adjon alkotóképes és kiművelt főket. Ezért volna elengedhetetlen egy komoly felmérésre alapuló felsőoktatási stratégia megalkotása és hasznosítása. Dávid László szerint fontos az önállóság, de nem feltétlen a nyelv, hanem az általa képviselt értékrend határozza meg egy intézmény versenyképességét.
Érdekes szempontot villantott fel Alexandra Ionescu, a bukaresti egyetem politikatudományi karának dékánja, amikor — a különböző történelmi korokban működő egyetemek általános szerepét értelmezve — a hazai intézmények elburjánzásáról beszélt. Szerinte egyik legfontosabb kritérium az lehetett volna, hogy az alakuló intézménynek van-e megfelelő szakkönyvtára.
