A múlthoz ugyanis az a tény is hozzátartozik, hogy Moldvában és Havasalföldön is rabszolgasorban éltek a cigányok: a gazdagabbak tulajdonában voltak, fejenként vagy akár egész táborként adták-vették őket közel fél évezreden keresztül, 1385-től 1856-ig. 1848-ban ugyan már el akarták törölni a rabszolgaságot mindkét államban, de a forradalom bukása miatt ez is elmaradt, illetve késett még néhány esztendőt. És amikor megtörtént, az urakat kárpótolták a lábon járó javaik elvesztése miatt, a felszabadítottakat azonban sorsukra hagyták, boldoguljanak, ahogy tudnak. Láthatjuk, hogy 167 év alatt mire vitték önerőből: ma ez a közösség képezi Románia legszegényebb rétegét (kivételek, mesés vagyonú vagy tisztes jövedelmű családok persze vannak, de a többség bizony éhezik, fázik és nyomorog), és megítélésük, beilleszkedési arányuk sem javult attól, hogy újabban romáknak nevezzük őket, mert a cigány már sértésnek számít.

Hát a semmibevétel? A romániai romák elvileg, a törvény szerint egyenjogúak, a gyakorlatban nemigen. A történelemkönyvekből kihagyják őket, az összeírásoknál más kategóriákhoz csapják, akit lehet (tehetik, mert a mélyszegénységben élőknek nem a besorolás a legfontosabb, hanem a megélhetés), a hírekben legfeljebb csoportos verekedésekkel, színes lakodalmakkal és hasonlókkal szerepelnek, illetve nagy ritkán egy-egy értelmiségivel. Mozdítani a sorsukon szinte kizárólag civil szervezetek, egyesületek, alapítványok próbálnak, olykor egy-egy önkormányzat, de kevés sikerrel: Csíkszeredában a tűzkárosult családok bő másfél év után visszakerültek a somlyói telepre, konténerházakba, mert nincs stratégia, program, pénz a valódi előrelépéshez. Sepsiszentgyörgy – ahol óvodát, közösségi központot és házakat építenek az őrkőieknek, emellett pedig gyermekfoglalkoztatások és felnőttképzések is folynak – kivételnek számít, pedig ezt kellene mindenütt tenni, nem jótékonyságból, hanem saját érdekünkben.

Az ország lakossága ugyanis ijesztően gyorsan apad és öregedik el: máris munkaerő-gondokkal küszködünk, miközben nagyjából kétmillióra rúg azoknak az aktív korú felnőtteknek a száma, akik soha nem dolgoztak. Mindenki jobban járna, ha ők is munkát végeznének és adót fizetnének, nem pedig segélyre ácsingóznának, de az sem mellékes, hogy a romáknál születik a legtöbb gyermek, és ha ezt a mintát viszik tovább, akkor nem csökkenni, hanem nőni fog a szegénység az országban. A magyarságnak pedig kiemelten kellene törődni azokkal, akik magyarnak vallják magukat, hiszen ők fékezhetik a fogyásunkat: nélkülük ma nem érnénk el az egymilliós küszöböt. Első lépésként megteszi, ha állami és egyéni szinten is szembenézünk a valósággal.