Jó, persze, még voltak páran, akik az analóg világban ragadtak velem együtt, de én már akkor egy progresszív, komoly fiatal lánynak tartottam magam, nyilván én is ki akartam próbálni, milyen érzés kiskutyás képeket megosztani.

Abban az időben szerethettek engem legjobban a szüleim, hiszen a célom elérése érdekében bármire és mindenre képes voltam, legyen szó házimunkáról vagy jegyekről, hiszen ez a kiskamasz valutája. Pár hét kuncsorgás és győzködés után meg is lett az eredménye a kemény munkámnak: anyukám segítségével és felügyeletével regisztráltam. Nyilván, számos kétség és aggodalom merült fel, amíg eljutottunk a profilom véglegesítésének mozzanatáig, de mindet elhessegettem, mondva, hogy még senkinek sem lett semmi baja ebből, akkor nekem sem lesz. Aznap és utána még jó ideig a szüleim gyászolták a Facebook előtti szorgos lányukat, remélve, hogy lecseng majd a kezdeti rajongás, előbb-utóbb csak megunom. Engem is legalább annyira meglepett a felismerés, mint őket, hogy márpedig nem. A kis kék oldal folyamatosan pörgött és pörgetett engem is, reggeltől estig, akár éjjeleken át is. Mémeket néztem, filmeket értékeltem, tévésztároknak írogattam rajongói üzeneteket (sajnos), mindig akadt tartalom, amit befogadhatott az addig ehhez képest alulstimulált agyam.

Még ma, így jó pár év távlatából sem mondhatom azt, hogy már nem érdekel, mi van ott, pedig a rózsaszín felhőket már rég sikerült eloszlatni. Mai napig megesik, hogy azon kapom magam, órákig görgetek és böngészek, amíg végül olyan mélységekbe jutok el, hogy azt sem tudom, mi folyik körülöttem offline, a valóságban, és akár a széket is kilophatnák alólam. Ráadásul azóta még szerteágazóbb az online jelenlétem, már nemcsak a Facebooknak vagyok felhasználója, hanem sok más platformnak is, csak hogy minél változatosabban pocsékolhassam el az amúgy teljesen másra szánt időmet.

Ilyenkor, ahogy a szüleim tették anno, magamra szólok, hogy ejnye-bejnye, ez azért már túlzás, és korlátozásokat vezetek be. Napi egy óra, a maradék időben olvasok majd, mondom magamnak, aztán vagy megvalósul, vagy nem. Törekszem azért arra, hogy a bennem élő kiskamaszt tanítsam, ne hagyjam, hogy engem is meggyőzzön, mint annak idején anyukámat, hogy még csak egy óra és lefekszem. Igyekszem elmagyarázni neki, hogy nem mindegy, milyen tartalmakat tálalok az agyamnak, hogy mit kell megemésztenie, milyen gyorsan és milyen mennyiségben. Mert igenis befolyásolja a gondolkodásomat, hogy látom, mi az, ami népszerű és társadalmilag elfogadott, sőt, támogatott és mi az, ami nem. Mi az, ami több pozitív reakciót kap és mi az, ami nem. A kiskamasz, aki voltam, görcsösen figyelte és követte ezeket a trendeket, embereket, oldalakat. Utánozta, és ha jó, ha nem, olyan felnőttet nevelt belőlem, aki mai napig szorong, ha nem tud a közösségi média normáihoz illeszkedni, hiába mondja magának, hogy ez márpedig butaság. Akárhogy is, megkísérelem a legjobbat kihozni az egészből.

Ha már a közösségi média nevelte generáció tagja vagyok, és volt időm kitanulmányozni a működését és használatát a kiskutyás képeken és mémeken túlmenően, akkor ezt próbálom a javamra fordítani, és úgy alakítani a saját felületeimet, hogy abból hasznom származzon valamilyen módon. Hogy tanuljak valamit a világról, az emberekről és magamról. Hogy megnyugtathassam a szüleimet és magamat, hogy a szorgos lány nem eltűnt, csak átalakult.

Tamás Zsófia