Annak idején sokan azt kívánták, bárcsak szabadon kimondhatnák, amit gondolnak, anélkül hogy valaki megrovóan rájuk nézne vagy megjegyezné, hogy „Tudod, hogy ilyenre még gondolnod sem szabadna!”. Ezért sokszor egy naplóba írták le érzéseiket, gondolataikat, melyben úgy vélekedtek, ahogy kedvük tartotta. Sőt, olyan tudósok is voltak, akik egyes elméleteket tanulmányoztak, és hiába ismertették azokat, senki sem hitt nekik. Gondoljunk például Gregor Mendelre, aki a genetika egyik alapelvére jött rá, mégis, mikor előadta elméletét, mindenki elutasította, pedig ma már el sem lehetne képzelni a biológiát enélkül.

Ma már mindent ki akarunk mondani és meg is tesszük, az már más kérdés, hogy miként. Egyesek szeretnek teljes nevük kiadásával írni kommenteket, mások az anonimitást kedvelik. Miért történik így? Mindenki attól fél, hogy annak, amit mond, rossz következménye lesz. Ahány embert kérdezünk, annyiféle változatot fogunk hallani erről a témáról. És ez így is van rendjén, ne essünk abba a hibába, hogy csak a negatívumot vagy csak a pozitívumot látjuk. Én most leírom, de legalábbis megpróbálom, hogyan is képzelem el.

A vélemény kinyilvánításával olyan nézőpontok érvényesülhetnek, melyekre azelőtt nem is gondoltunk volna, ezáltal új megoldásokat kaphatunk, vagy akár javíthatunk egy adott helyzeten. Sőt, még önmagunkat is formálhatjuk, ha értesülünk, hogy egyes dolgokat nem épp helyesen tettünk. Persze most egyesek megkérdezhetik, hogy ez nem a nevelés akar-e lenni, mert az nem ehhez a témához kapcsolódik. De abban az esetben nem, ha ez a figyelmeztetés a barátaink részéről érkezik. Mert pár száz évvel ezelőtt még sértésnek lehetett venni az ilyen dolgokat. Nem azt állítom, hogy ma nem lehet ezeket sértésnek venni, de napjainkban sokkal könnyebben elfogadjuk barátaink véleményét, mint tették a múltban.

Ám lehetnek hátrányai is a véleménykimondásnak. Egyesek sértőek lehetnek, nem hasznosak, mint a fentiek. Ha például valaki játszik valamilyen hangszeren, de nekem nem tetszik, nem fogom elmondani neki, hogy ez volt életem legpocsékabb darabja, hisz ezzel megsérteném, sőt, talán még a barátságát is elveszíteném. Néha jobb nem kimondani, amit gondolunk. Ezért, akik önbizalomhiányban szenvednek (nem mindig azok, de az esetek többségében) az anonimitást választják. Félnek azt kimondani, hogy ez az ő véleményük, de valahogy mégis közölni akarják azt.

Bevallom, hogy pár éve publikálásra került egy könyvajánlóm. Mikor kezembe kaptam a folyóiratot, benne az írásommal, majd kiugrott a szívem a helyéből, annyira örültem. Belelapoztam, majd hirtelen megláttam a nevem. Annyira furcsa érzés volt, ott állni egy folyóirattal, melyből a nevem kacsintott vissza rám. Akkor nem, de mostanában néha elgondolkodom, mi lett volna, ha anonim az ajánló. És mindig rájövök: örülök, hogy nem így lett és visszakacsintott rám a nevem.

Bárki, aki ezeket a sorokat olvassa, ne érezze azt, hogy én leírtam őt, mert valamit így vagy amúgy tesz vagy nem tesz. Csak próbáltam leírni mindazt, ami bennem volt, nem gondolva arra, hogy akkor melyik „csoportot” nevezném olyannak, aki követi a „helyes” vagy a „helytelen” utat. Mert szerintem itt nincs ilyen. Egyes helyzetekben ezt kell választani, míg másokban pontosan az ellenkezőjét. Egy arany középutat kell bejárni.

Lázár-Kiss Boróka