Valais (németül Wallis) kantonban jártunk, ahol a lakosság közel 63 százaléka francia ajkú, a német ajkúak aránya pedig a 29 százalékot sem éri el. Eleve lenyűgöző, hogy ezt a kantont is – mint a többi 25-öt – alulról hozták létre, azaz a völgyek és a városok közös érdekeinek érvényesítésére született (ma úgy mondanánk, civil) szövetségek csontosodtak lassan közigazgatási egységekké, nem nagyhatalmak vagy központi kormányzati döntések szabták meg a határaikat. Idővel a kantonok is szövetségre léptek, így alakult ki ez az államszerkezet, amely lakóinak sokfélesége, a 26 különböző alkotmány és kormány, illetve a négy hivatalos nyelv ellenére évszázadok óta rendkívül stabil és sikeres.

Svájcot sokféle okból szokás mintaállamnak nevezni, az általános jólét, a közszolgáltatások minősége, a környezet védelme irigylésre méltó, és megannyi más téren is kimagasló teljesítményt nyújt – például a kisebbségeivel való bánásmódban is. Mert nem nyűgnek vagy veszélynek, hanem államalkotó nemzetnek tekinti őket. Egészében véve a 26 kantonban élők közel 64 százaléka német ajkú, bő 20 százaléka francia, 6,5 százalék az olaszok aránya, a rétorománoké pedig alig 0,5 százalék, de ez is hivatalos nyelv az általuk lakott településeken, és a központi (szövetségi) kormányzásnak is ezt kell használnia a velük való kommunikációban. Vannak egynyelvű és kétnyelvű kantonok és ezeken belül is igen nagy önállósággal bíró települések, a mindennapi életre, köztük a nyelvhasználatra vonatkozó döntéseket tehát az emberekhez igen közeli szinten fogadják el.

Valais-ben azt láttuk, milyen az, amikor az állampolgár valóban, etnikai hovatartozásától függetlenül egyenrangú. Ez a kanton a Rhône (németül Rhone) folyó mentén alakult ki, felső felében a német ajkúak vannak többségben, lennebb a franciák. Fent alig hallani francia szót, lent a német ritka, és ez a feliratokra is igaz. A nagyhatalmi döntéssel Olaszországhoz csatolt, zömmel osztrákok által lakott Dél-Tirolban olyan nehezen (több évtizedes munkával) kiküzdött és nagyon gondosan alkalmazott két- vagy háromnyelvűségnek Valais-ben alig van nyoma: a településeken az ott élők nyelvén beszélnek, iskola, polgármesteri hivatal, üzlet, orvosi rendelő, szelektív hulladékgyűjtő, minden elsősorban nekik és róluk szól (habár a turisták több tízezres tömegekben jönnek-mennek). Ahol vegyes a lakosság, ott a kétnyelvűség magától értetődik, de annak még morzsányi jelét sem észleltük, hogy az államszinten többségi német valamiféle elsőbbséget élvezne vagy követelne magának a francia vidéken.

A hegyen – még az államhatáron is több helyen át lehet sízni Franciaországba, léteznek közös, a két országban használható síbérletek – francia–angol felirat fogadja a Svájcba érkezőt; enélkül talán észre sem venné, hogy épp kilépett az Európai Unió területéről, mert a nyelv a gerinc mindkét oldalán azonos (az árak nem: Svájcban minden drágább). A kelet-európai nemzetállami törekvések felől nézve úgy tűnik, hogy a svájci franciák vagy a Ticino kantonbeli olaszok valószínűleg különösebb bonyodalom nélkül csatlakozhatnának a kerítésszomszéd Francia-, illetve Olaszországhoz (Svájcban sok kérdésről döntenek népszavazással, helyiekkel is), csakhogy ez nem téma számukra: otthon vannak az őseik földjén, és jól vannak, senki nem próbálja elnyomni identitásukat, elvenni vagy korlátozni a jogaikat, netán másodrangú polgárrá lefokozni őket.

Nyilván, zászlaja és címere is van minden kantonnak, amelyek bárhol szabadon használhatók, nem csupán a közös (és tényleg mindenfelé látható) svájci jelképek mellett. Az egyik havasi menedékházon egy walesi zászlót láttunk kitűzve, önmagában: rákérdeztünk, az angol királyságbeli testvértelepülésüket tisztelik meg vele. Nincs mellette sem valais-i, sem svájci lobogó, és ahogy elnéztük, senki nem emiatt esett le a lábáról; megkockáztatom, hogy Svájc szuverenitása sem forog veszélyben e lazaság miatt. Tanulj, Románia!