A nő akkor szép, mikor lelke kinyílik. Mikor valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan érzés, egy legyűrhetetlen vágy hatalmába keríti, elbódítja, megszédíti. Akkor szép igazán.
A virág akkor szép, mikor éppen nyílik. Mikor szirmai már előbújtak kelyhéből, színe már látszik, és ha netán egy harmatcsepp is megpihen rajta, a mindenséget sugározza vissza. Akkor szép igazán.
A nő akkor boldog, mikor mosolyoghat. Egy gesztustól, egy emléktől, egy szótól, egy ajándéktól, valamitől, amibe belekapaszkodhat, s amihez gondolatban mindig visszatérhet. Akkor boldog igazán.
A virág akkor boldog, mikor mosolyt fakaszthat. Egyszerűségével vagy sziporkázó tarkaságával, illatával, lüktetésével, leveleiben a szerteágazó erek látványával, s ha szétnyílik pártája, új élet születését mutathatja meg. Akkor boldog igazán.
A nő akkor szeret, mikor szerelemről álmodik. Olyankor simogatásnak, becézésnek, szép szavak ostromának nem tud és nem is akar ellenállni, de minek is próbálna, hiszen akkor boldog, akkor szép.
A virág akkor szeret, mikor szerelmet álmodtat. Olyankor tapintása érzékibbé válik, szirmai bársonyosabbá, illata bódítóbbá, s ha annak kezébe kerül, kinél örök emlék marad, akkor tudja, nem élt hiába, hiszen egy nőt tett boldogabbá, szebbé.
