Beleszülettem a színház világába, és aztán ott ragadtam, bár jó ideje csak hellyel-közzel gyakorolom a diplomám által igazolt szakmát, miszerint színész vagyok. Sok egyébbel foglalkoztam az elmúlt években, és foglalkozom a mai napig. Mindez új helyzetek megtapasztalásával, új ismeretségekkel, barátságokkal járt, hálás vagyok érte. És nem csak azért, mert ha szembejön egy színészi kihívás vagy helyzetbe hozom magam egy saját ötlettel, előhívhatók ezek a tapasztalások (is…). Mivel minden és mindenki belém épült, dúsított, dúsít mindaz, amit megéltem, megélek. És ezek nem nagy szavak, menthetetlenül megtörtént, és történik naponta. És bármilyen furcsán is hangzik, hálás vagyok, hogy így alakult.

Valamennyire kívül kerülve, talán tisztábban, pontosabban látok dolgokat a színházzal kapcsolatban. És bármennyire furcsa lehet ez is, szinte jobban szeretem a színházat, mint attól fogva, hogy az eszemet tudom. Semmi soha nem tudja elvenni ezt a szeretetet, kíváncsiságot, legalábbis remélem, mert ha ez bekövetkezik, akkor nagy baj lesz.

Mint már említettem, sok egyébbel foglalkoztam, teszem a mai napig, mégis színész vagyok. És itt végre rátérek arra, amiről tulajdonképpen beszélni szeretnék. Volt időm megszokni, hogy kimaradnak a „színházcsinálás” (milyen nem szeretem szó) mindennapi rutinjai, mégis a legutóbbi bemutató alkalmával egész nap valami furcsa izgatottságot éreztem. Nem is értettem, mintha én készülnék este színpadra lépni. Régebb ilyenkor kezdtem reggel rendet csinálni, takarítani, mert nem bírtam az izgalommal. Ma ugyanezt tettem. Délig a lakás kinyalva, puccba téve. Öt órakor már készültem, mintha nekem kellene mindjárt indulnom. Idő előtt útra készen álltam. Pedig csak néző voltam este héttől, mégis… Valamit megéreztem. Azt, hogy olyan előadásban lesz részem, mindegy, hogy onnan vagy innen, amiért érdemes színházat „csinálni”. Amikor szeretettel, tisztelettel, elismeréssel nézel kollégákat egy előadásban, amiről enyhén irigykedve gondolod, hogy: na, ebben én is szívesen benne lennék… A végén agyonölelgeted őket, a valamikori munkatárs, szeretett díszlettervezőt is, és egy számodra eddig ismeretlen, igen tehetséges pályakezdőt. Megiszol valamit a kollégákkal, majd hazamész.

Otthon tovább gondolod, és igazából boldog vagy. Mert, milyen jó, hogy van a világnak színház, hogy vannak a színháznak remek alkotói, akik egyszer csak egy jó csillagzat alatt találkoznak. És embert próbáló munkával összehoznak valami különlegesen jót.

Vegyes érzelmekkel írom ezeket a sorokat. Végigröhögtem az estét, miközben többször összeszorult a torkom, volt, hogy kirázott a hideg, és a könny a szemembe szökött. Tiszta szívből örültem a színpadon lévő kollégáknak, a taps után vörös volt a tenyerem. Mind a kettő.

És onnan tudom, hogy ez jó este volt, mert nem bántam volna, ha a másik oldalon vagyok.

Borítókép: Pintér Béla: Gyévuska, rendező: Hegymegi Máté. Fotó: Barabás Zsolt