– Újabb kerek évfordulóhoz érkeztünk: 175 éve tört ki az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc. Mit ajánlana az évforduló kapcsán beszédet mondani készülők figyelmébe?
– Mindenekelőtt a polgári jogegyenlőség ügyét. Olyan vívmánya volt ez 1848–49-nek, olyasfajta mércét állított ebben a tekintetben, hogy azt azóta sem sikerült mindig megugrani. A másik a nemzeti önrendelkezés, a maga sok vontkozásával a Bécstől csaknem teljesen független nemzeti kormány megalakításától a kis nemzeti autonómiák megteremtéséig. A derék negyvennyolcasoknak mindig a szemükre vetették, mennyire rosszul kezelték a nemzetiségi kérdést – a magam részéről örülnék, ha az utódállamok az elmúlt száz esztendőben hozzájuk hasonlóan „rosszul” rendezték volna ezt az ügyet. Hiszen ne felejtsük: a negyvennyolcasok egy év alatt eljutottak a szegedi nemzetiségi törvényig, amely révén gyakorlatilag önálló nemzeti entitásként ismerték el a Magyarországon élő nemzeti kisebbségeket. Olyan üzenete ez annak kornak, amely nemcsak a magyarok, de az egész régió számára roppant tanulságos. Abban a tekintetben is, hogy egymással szemben nem, csak a többiekkel összefogva lehet érvényesülni a nagyhatalmak ellenében. Nem feledve azt sem, hogy a nemzeten belüli összefogásra is szükség van, hiszen a huszadik század egyébről sem szólt, mint a nemzeti széthúzásról, kirekesztésről.

– Miért esik méltatlanul kevés szó a forradalom rendszerváltó szerepéről, súlyáról? Miért alakult ez így?
– Tudni kell, hogy bár a kortársak számára nagyon látványos és mélyreható esemény volt, az utókor szeme elől kissé elfedi, hogy alapvetően sikeres rendszerváltás volt, márpedig ha valami megoldódik – és a jobbágykérdést azért nagyjából sikerült megoldani, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés a napi gyakorlat részévé vált –, az könnyen elfelejtődik. Csorba László történész barátom szokott példálózni azzal, hogy Kossuth Lajosnak nincsenek olyan történelmi teljesítményei, mint Széchenyi Istvánnak; a Lánchídhoz, az Akadémiához vagy a különböző középületekhez képest a jobbágyfelszabadítás „nem látszik”. Így az emberek hajlamosak amolyan lóti-futi ügyvédként kezelni őt, aki elmenekült az országból, amint kitört a baj, ellentétben Széchenyivel, aki saját vagyonából adakozott a nemzet számára. Ne felejtsük azonban, hogy akkoriban Magyarország lakosságának 90 százalékát különböző jogállású parasztok alkották, amiből az következik, hogy a mai Magyarország lakosságának legalább fele részben paraszt ősei voltak, így a jobbágyfelszabadítás következményeit azóta is magunkban hordozzuk. Ám mivel azóta végbement egy erőszakos társadalomstruktúra-váltásokkal is járó erőteljes iparosítás, a jobbágyfelszabadítás felszíni nyomai elkoptak.

– Egy alapvetően vesztes forradalmat követő húsz esztendő akár szét is verhette volna a ’48-as lendületet, mégsem ez történt. Az idea a megváltozott politikai-közéleti körülmények közepette is évtizedeken át tovább élt. Mi tartotta életben?
– Kezdjük azzal, hogy az 1849 és 1867 közötti neoabszolutista rendszernek alapvetően soha nem sikerült magát elfogadtatnia, megszilárdíttatnia. Bár a rendőrök, spiclik által megszállt rendszer elfojtotta a különböző újraindítási kezdeményezéseket, a társadalom előtt mérceként mindig ott lebegett az 1848. évi 3. törvénycikk a birodalmon belüli független felelős kormányról. És a birodalom sem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel képes lett volna rákényszeríteni a társadalomra az egységes birodalmi eszményt. A forradalom örökségét ugyanakkor – persze nem az eredeti elképzelések szerint – ez a későbbi rendszer hajtotta végre, hiszen a jobbágyfelszabadítás végső szabályozása úrbéri rendeletben, a kármentesítés is uralkodói paranccsal történt meg, a közteherviselés bevezetése is csak 1849 őszén kezdődött el, miután véget ért a háború. A társadalom számára az maradt a mérce, hogy 1848-ban született egy önálló magyar állam, a belső – és esetenként nemcsak a belső – ügyeinkről pedig nem Bécsben, hanem Budapesten döntöttek. Voltaképpen I. Ferenc József ezzel az ideával volt kénytelen kiegyezni.

– A kiegyezés mégis sokak által sokáig vitatott esemény volt. Sőt, Trianon közvetlen előzményének tartották…
– Kritikaként ez is el szokott hangzani, de a két esemény között azért eltelt ötven év, és e periódus elején nem lehetett sejteni, hogy milyen szintű átrendeződés megy végbe a századforduló környékén a nemzetközi hatalmi viszonyokban. Azt lehetett látni, hogy a kiegyezéssel visszanyerjük az önrendelkezést, ellenkező esetben folytatódik a huzavona, ami nem volt jó sem a birodalomnak, sem Magyarországnak. A negyvennyolc­as eszme ugyanakkor a 19. század vége felé sok tekintetben kezdett kiüresedni, az eredetileg megfogalmazott polgári reformok elakadtak, az egész egyféle, a kormánypártok és az ellenzék közötti szájkaratévá silányult. Többek között a nemzeti kérdéssel sem nagyon tudtak mit kezdeni – bár lehet, hogy az az adott rendszeren belül volt megoldhatatlan. Kétségtelen azonban, hogy a negyvennyol­casok és hatvanhetesek közötti állandó huzakodás nem tett jót az ország stabilitásának, és bizonyos mértékben a 20. század nagy ellentételeinek is megágyazott.

– Hogy állunk az utóbbi években a forradalom történetének kutatásával? Születtek-e olyan felfedezések, bukkan­tak-e elő olyan dokumentumok, amelyek képesek lehetnek átírni az eddigi ismereteinket?
– A forradalom 150. évfordulója alkalmából végzett kutatómunka nyomán jelentős mennyiségi és minőségi váltás történt. A hadtörténet például visszanyerte azt a fajta becsületét, amelyet 1948-at követően elveszített. Már a Kádár-rendszer vége felé születtek hadtörténeti összefoglalók, ugyanakkor a politikatörténet-írásban hosszú ideig létezett a szabadságharc eléggé hajánál fogva elrángatott periodizációja is, ahol a hanyatlás és bukás kezdete egybeesett a tavaszi hadjárattal, ami képtelenség egy háború esetén. De a részletek tekintetében is nagyon sok minden előjött, részint mivel sokkal hozzáférhetőbbé váltak a Bécsben lévő osztrák hadilevéltári anyagok, és a kutatások eddigi eredményei azt vetítik előre, hogy szinte mindent újra kell írnunk ebben a tekintetben. De mindenkit megnyugtathatok, az összkép semmivel sem lesz rosszabb az eddig ismertnél, a honvédsereg megszervezése, a harcászati-hadászati teljesítmény ugyanolyan csodálatra méltó marad, ahogy azt a legendárium eddig is hirdette – csak most már dokumentumokkal is alátámasztva. A külkapcsolatok tekintetében is fontos forrásokat sikerült feltárni a német, olasz, belga és orosz levéltárakban. A külhoni magyar levéltárak anyagának feldolgozása is sokat ígér, a helytörténeti irodalom máris nagy gazdagodáson ment át.

– Milyen területeken állnak fenn még mindig a legnagyobb „adósságok”?
– Elsősorban a szabadságharc gazdaságtörténeti alapjainak feltárása terén, ahol paradox módon épp az iszonyú mennyiségű forrásanyag nehezíti a munkát. Itt nagyon bonyolult látványos eredményeket felmutatni, rengeteg leltáron, számlahalmazokon kell átrágnia magát a szakembernek, ám e látszólag unalmas munka révén fény derülhetne például arra, hogy egy alapvetően agrárjellegű, fegyvergyártás nélküli ország hogyan volt képes a szinte teljes elzártság körülményei között nemcsak megteremteni egy hadsereget, hanem azt felszerelni, fenntartani is. Olyan mértékben, hogy a birodalomnak egy másik nagyhatalmat kelljen behívnia segítségül.

– Mi élteti a szabadságharc emlékét ma is minden egyéb történelmi pillanatot felülmúlóan a magyar emberek lelkében?
– Megítélésem szerint ennek egyik oka az, hogy 1848-ban született meg a polgári nemzet, akkor történt meg a nemesek, polgárok, parasztok egymásra találása, akkor vált közös nevezővé, hogy ki milyen nyelven beszél, minek érzi magát. A felvidéki cipszer szász népesség alkalomadtán lelkesebb magyarnak bizonyult, mint a Dunántúl egyes falvaiban élők. Akkoriban kezdődött meg az az asszimiláció is, amelynek során kiderült, hogy a görögök, zsidók, örmények a magyarság potenciális tartalékát jelentik. Ezen túlmenően egyetlen történelmi eseménysorhoz sincs annyi személyes közünk, mint a forradalomhoz. Bármelyikünk megkapargatja a családfáját, kiderül, hogy valamelyik ősünk nemzetőr, vagy honvéd volt, vagy elment népfelkelőnek, végső esetben jobbágyként telekhez jutott. Némi túlzással azt állíthatjuk, hogy a forradalom volt a magyar nemzet első és eddigi utolsó nagy vállalkozása, amelyből a katonai vereség ellenére is többel jöttünk ki, mint amennyivel belementünk.

Dr. Hermann Róbert
Történész, egyetemi tanár, publicista, a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Székesfehérváron született 1963. augusztus 24-én, tanulmányait a Teleki Blanka Gimnáziumban és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán végezte. Egyetemi doktori értekezését 1995-ben védte meg, ezt az ELTE doktori tanácsa 1997-ben PhD fokozatra minősítette át. 2009-ben védte meg akadémiai doktori értekezését. Számos, az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője. 2015-től a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Díjak, kitüntetések: Zrínyi Díj (2000), Az Év Ifjú Hadtörténésze (2000), Budapestért díj (2011), A Magyar Érdemrend középkeresztje (2012), Pest Megyei Regionális Prima díj (2017). Nős, két gyermek apja.