Nem számottevő a szarvasgombák (Tuber) felhasználása a népi táplálkozásban, arról viszont tudunk, hogy szedték: magyar nyelvterületen megélhetési forrásként, jövedelemkiegészítésre.

Hogy a magyarországi főurak is kedvelték, s védték az illetéktelenektől, arról régi forrás tudósít: egy 1588. esztendei úrbéri iratból megtudjuk, hogy a Trencsén vármegyei aprócska szlovák falu, Kiskubra (későbbi neve: Csákháza) mellett van egy bükkös erdő, ahol szarvasgomba terem. „Ez határba szarvasgomba vagyon sok, ezt is az bíró őrzi, hogy senki ne kapálja [vagyis ne szüretelje], hanem csak az mikor az úr parancholja.”

Orbán Balázs nagy művében, A Székelyföld leírásában utal arra Csíkszentmihály kapcsán, hogy ott a 19. században nagy mennyiségben szedik és főleg örmény kereskedők révén értékesítik is a székelyek a talált szarvasgombát. Nem jelzi, hogy melyik faját, valószínűleg, a fehér szarvasgombát (Choiromyces meandriformis) gyűjtötték.

A szarvasgombák közül magyar szakácskönyv legelőbb a nyári szarvasgombát említi, ez a 16. századból származik, a szakácskönyv szerzője névtelen.

A jezsuita Lippai János, aki a bátyja, Lippai György esztergomi érsek által európai hírűvé tett pozsonyi érseki kert egyik első igazi kutató szakembere és egyben leírója volt, az 1660-as években megjelent Posoni kert című munkájában a nyári szarvasgomba tartósításáról értekezik: „A szarvasgombát is sokáig eltarthatod, ha elsőbben jó erőss borban megfőzöd, soót, borsot, szekfűet tészesz hozzá: vedd ki azután a tűztől, és a borbúl is, tedd egy edénben, tégy soót, borsot, szekfűt, laurus-levelet köziben, tölcs bor eczetet reá, född jól bé, és mikor élni akarsz véle, mosd ki a sóbúl,  és készíchd el a mint akarod.”

Zsigmond Győző