És van-e, létezik-e nélküle, test nélkül,
külön,
önmagában vajon a lélek? – –

Farkas Árpád halálára
A.
1
Zetelakáról tartunk hazafelé, te az anyósülésen;
mögöttünk, középen, mélyen behajolva Bogdán
beszél; figyelsz, nevetsz, bólogatsz. Látom most
is az arcodat, a tekintetedet; tetszik a történet, az
ifjúkorotok elevenedik meg, a Sugás, a Kripta,
a Bástya. Egykori szentgyörgyi szereplők lépnek
elő a múltból, a feledésből, amikor egyszer csak
hirtelen megszólalsz, hogy: „Itt – már a tusnádi
kanyarban voltunk – álljunk meg egy pillanatra!”,
áfonyát szeretnél venni az útmenti árusoktól…

2
Finom befőtt készül majd otthon, gondoljuk,
amikor kiszállsz fehér ingedben, hófehér
nadrágodban, majd semmi alku nélkül jössz
is vissza mindjárt egy nagy műanyag szatyor
áfonyával. És leteszed a padlóra, magad elé.
Még vagy fél óra az út hazáig. Nem megyünk
gyorsan, nem sietünk, jól érezzük magunkat
együtt; meg kell még beszélni a háromnapos
eseményeket, történeteket is. Pályatársak, régi
barátok, idősek, fiatalok stb.; mindig történik
valami egy ilyen írótáborban, de főként a Kék
Lagúnában reggeltől estig, estétől reggelig…

3
Falvakon kanyargózunk keresztül; tehenek,
kutyák, tyúkok, kátyúk, szekerek, traktorok,
istennyila; fékezni kell állandóan. Jobbra-balra,
előre billennek az utasok. Mozgás, mocorgás,
fészkelődés; pisiltetés is valahol két település
között, az út szélén. Mert Neki mindig kell,
mondod. A prosztatája, mondja Ő is. És hogy
neked is a prosztatád, mondod Te is. Egy kis
kar- és lábmegmozgatás is jólesik, egy szál
cigi is, az sem árt; kiszállás, nyújtózkodás,
majd ráérős visszaülés, satöbbi. Fészkelődés,
helyezkedés, amíg haza nem érünk a stadion
környéki tömbházlakáshoz; előbb még letesszük
Lacit; nehezen marad el, mondanivalója volna,
mint mindig, beszélgethetnékje, mint mindig.

4
Már vár reád Erzsébet; a konyhában tesz-vesz,
gondolom, amikor bekopogsz; a kukucskálón
kinéz, végigmér. Te vagy? Te pedig, öledben a
tekintélyes zacskóval, „talpig vérben”, mögötted
a „vércsíkos lépcsőházzal”, hisz cérnavékony
áfonyavér kanyarog a bejárattól az ajtóig, ahol,
ingedhez szorítva a „pungát”, fölfelé elhaladtál.
És kinéz Erzsébet, kinéz és meglát úgy, ahogy…
Tán szája elé kapja a kezét is. Jaj, Atyaúristen!
Tán fel is sikolt, ki tudja. Ott állsz előtte padlóig
„vérben”, melledtől bokádig lefolyt áfonyalében
diadalmasan, karodban-öledben az Ajándékkal! –

B.
5
Eljátszik az ember, amíg él!, az életével, eljátszik
a halálával. Ez tréfa vagy komoly, kérdezi Ő vagy
Más, mint a viccben. Igaz vagy hamis, kérdezem
én is most, Árpi. Ez komoly? Látlak magam előtt,
ahogy „becsöngetsz” Oda… Az Ajtón… Pici
szünet, majd belépsz. Bogdán is ott van, várakozik
türelemmel. „Be jó, hogy jöttél, Testvér!” Bő fél
éve, hogy vár reád, de úgy el van foglalva most,
hogy talán észre sem veszi azt a nemlétező foltot
rajtad. Mert a folt úgy/már Nincs! Akkor volt csak!
Meg a játékból?, viccből? mímelt rettenet is: „Halál.” –