A wekerlei fák

Nekem egy végleges hely kell homlokod alatt,
Pilláid takarásában lenne jó, hol titkok és tisztások izzanak
Távol a várostól, az ismerttől, amit letettem,
Ahol nem más álmodja a csillagokat helyettem.
Tegnap könyökölt alattam az esti terasz,
Szemeimből kilélegzett valami régi panasz,
S magamat éreztem: lány és nő, erős és gyáva,
És elnéztem ahogyan a fák beleégtek a kispesti éjszakába.
Arányos tér szorította, így nőttek Wekerle idején,
Szaladni akartak innen messze, menekülni, mint te és én,
Szétágazni és lélegezni, szabadok lenni és bonyolultak,
De gyökerük megfeszült, s akárcsak mi,
A más ege alá visszahulltak.

Utolsó előtti jegyzetek

1. A főteret én fél vállon bírom,
ha nem szárad kövén szűz szirom,
s az utcaseprő épp nem tolja itt
kuka alján zörgő álmait.
 

2. A lépcsőházból úgy sem marad más:
Visszacsengés, enyhe porckopás,
A pinceszag, a mindig félrészeg,
Az ajtók közt csattanó nézések.

3. Elnézem az udvaron a fát,
Ki gátlások nélkül vedlik át,
S nyújtott nyakkal lesni hajlamos,
Hogy jön-e a lila villamos.

4. És nem tudom melyiket vigyem.
Túl fontos lett mindegyik item –
Levéllétem ezer évszakát
Oxigénné szívem nyomja át.

Másoló
Egyszer csak kinő magából
Kinövi a színt, a lakkcipőt.
Vállfára akasztja a kislányt,
S keresi megszállottan a nőt.
Ha nem találja, másol egyet
Ellesi mit milyen színnel kell
Zölddel pislog, vörössel enged
S arcán is hamis pírt ken el