Mindenki költőnek születik, mert az élet így rendelte. Üggyel-bajjal mindenki kiprésel magából néhány strófát, legalább akkor, amikor szerelmes lesz. Vagy készül annak lenni. Vagy már volt szerelmes, és a csalódás csak szó- meg könnypergés által csapódik ki lelkéből arcára, papírra, képernyőre, szociális média üzenőfalára. Valójában mindegy, hogy hová, mert a vers így is, úgy is, ilyen vagy olyan formában mindig jelen van. Ritmusa a földi létnek, legyen e ritmus rímes, rímtelen: hiszen az élet is ilyen. Olykor rímes, olykor rímtelen. De Élet. Így, nagybetűsen.

Költőnek születni tehát nem nagy dolog. Annak maradni már annál nagyobb. Ki az a bolond, aki egész életét strófák körmölésével tölti? Szembeszállni a szégyennel, kinevetéssel, önsajnálattal, esetleges tehetségtelenséggel ritka nagy erőt igényel. Ha nem hisz nekem, próbálja ki, kedves olvasó. Ne is írjon verset, csak kapja telefonját, keressen a világhálón valami verset, majd olvassa föl a körülötte állóknak. Netán pirul? Ekeg-mekeg? Elmegy a hangja? Gyakran köszörüli a torkát? Izzad? Úgy érzi, szíve kiugrik a mellkasából? Akkor Isten hozta a költők világába. Látja már, mekkora bolondság költőnek maradni? S ezek az emberek azt is elvárják, hogy pénzt adjunk strófáikért. Pénzt, uramisten, pénzt… hiszen ezek csak szavak. A szavak nem érdemelnek pénzt… Azok csak maradjanak fenségesnek és szegénynek.

Tehát költőnek maradni a legbolondabb dolog. Meg lehet nézni, miként járt József Attila (vonat), Baudelaire (alkohol, ópium), Rimbaud (vérmérgezés), A. E Poe (alkoholizmus, halála mind a mai napig rejtély), Szilágyi Domokos (cukorbeteg, a többit inkább nem is írom le), Shelley (vízbe fulladt), Petőfi (tudjuk, hogyan halt meg, de nem – sic!). A sor tetszőlegesen folytatható. El kell ismerni, a költők halála mindig élvezetes: pletykára ad okot, de akár doktori disszertációk is születhetnek belőle. El kell ismerni azt is, nagy bolond, aki a bolondok haláláról ír tanulmányt. Mégis úgy tűnik egészen sok nagy bolond van. Ez már a versnek a hatalma, tessék ezért azt felelősségre vonni érte. Az is nagy bolondság, hogy ezek az emberek valahogy elérték: hosszú idő múltán is róluk írnak. Megmaradtak. Itt maradtak.

Bolond költők… Mi csodálatos lehet abban, hogy: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. / Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga / Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga; / Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan, / Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan”. Semmi. Mégis tudja az olvasó: ez Arany Toldija. Csak az övé. És benne ragad a fülében. Nem az iskolában verik bele nádpálcával (különben is, ez már tilos). Csak elolvassák neki. És ragad. Marad. Pedig kacat. Nem segít megkeresni a liter tejet, a kiló kenyeret. Nem fizeti be a számlákat. Mégis: gyermeket altat, és ha engedik neki, az égbe is magával ragad. Látják, mennyire bolond vagyok? Már rímekben hablatyolok.

Arról még nem is beszéltem, mennyire szeretnek pózolni a költők. Nem elég, hogy talányokban beszélnek, mellette nagyképűek, még maratont is futnak. Napjainkban egészséges életmódot élnek, miközben magukat sajnáltatják. Felháborító ez, kérem. A rendes költő legyen sovány, szegény, lehetőleg árva, ruhája kopottas, a turkálók legaljából való, legyen kocsmatöltelék, arrogáns, kissé büdös, levakarhatatlan, pénzt kunyeráljon, idegesítő, legyen elmaradva a lakbérrel, számlákkal, amivel csak lehet. S örüljön, ha szóhoz juthat pár irodalmi rendezvényen.

Ha mindenki költőnek születik, akkor időről időre miért felejtődik el a vers? József Attila majdnem összes bölcsessége, szépsége, megfoghatatlansága, csodája megfogalmazódik ezekben a sorokban: „Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is / gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek, / mégis túljutottam a szakadékon. / Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan / őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre”. Hogyan lehetséges ez a megfoghatatlan? Talán mert a költő képes megőrizni valamit a társadalom javára. Magában hordozza a múltat s jövőt, s ami annál is nehezebb, az Igét. Ami valójában csak az Istené. De a költő harcban áll Vele érte. Van ennél csodálatosabb?

Válogatásunkban három fiatal háromszéki költő verseit ajánljuk.

Miklóssi Szabó István