Azt talán mondani sem kell, hogy az Egyesült Államok által gyártott F–35-ös gépekről van szó. Mi más is jöhetne szóba abban az országban, amely 2004-től az eminens tanulók közé verekedte magát euroatlanti tanítói előtt. Magyarra lefordítva (és sajnos ez már rég nem újdonság) Románia, amióta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) tagja, gyakorlatilag szinte bármit azonnal lenyel, elfogad, átvesz, amit a szövetség (értsd: az Amerikai Egyesült Államok) elvár, nem ritkán úgy, hogy magát az országot is sokként éri az éppen bevezetendő, megvásárolandó, behozandó. Csak a példa kedvéért: noha nyugat-európai országok is gyártanak hatékony (és nem mellékesen olcsóbb) légvédelmi berendezéseket, rakétarendszereket, Bukarestnek mégis az amerikai változat volt a kedves, nem számított, hogy pár évre alaposan megnyomorították ezzel a költségvetést.

A tegnapi kolosszális bejelentésnél maradva, önmagában az, hogy a jelenlegi feszült, bonyolult és kimenetelét tekintve igencsak bizonytalan geopolitikai helyzetben, a szomszédban zajló háború árnyékában az ország vezetői a hadászati képességek javításán agyalnak, teljességgel érthető. Azzal sincs igazán mit vitatkozni, hogy a román légierő megérett a korszerűsítésre: rég le kellett volna zárni a szovjet érából itt ragadt, gyakorlatilag életveszélyes MiG-ek fémjelezte korszakot, és a lassacskán kiöregedő F–16-osokat sem ártana lecserélni. Mindezek ellenére azért adja magát a kérdés: biztos, hogy a nagy átalakítást (pontosabban annak csak egy szeletét) épp most kell csillagászati összegért megvalósítani? Az F–35-ösök darabja ugyanis típustól függően 111 és 136 millió dollár között mozog, miközben létezik hasonló képességekkel rendelkező, de jelentősen olcsóbb alternatíva, amiért nem kell „gyanús, nem baráti” országokhoz fordulni. Kérdés az is, hogy hány ilyen gépet vásárolna Románia, mint ahogy arra sincs válasz, hogy mit jelent egy ilyen haderőfejlesztés annak az országnak, mely évtizedek óta nem képes tisztességes költ­ségvetési részesedést biztosítani olyan alapágazatoknak, mint az oktatás vagy az egészségügy.

Jogos ugyanakkor az a megállapítás is, hogy hisszük, ha látjuk. Hány és hány merész elképzelésnek, ötletnek voltunk tanúi, melyekből aztán nem lett semmi, vagy ami végül bohózattá vagy egyenesen röhejjé silányult. Ez esetben ugyanakkor inkább arra számíthatunk, hogy Románia, mint a már említett jó tanuló, nem fog csalódást okozni oktatóinak, haptákba vágja magát, és mint a közmondásos katonatiszt: szó nélkül fizet. A gond csupán az, hogy a számlát végül csak a mi zsebünkből állják majd, anélkül, hogy egyáltalán megkérdeznének, van-e kifogásunk ellene. De miért is tennék, elvégre mégiscsak a mi biztonságunkra szórják kéretlenül és számolatlanul a pénzt.

Borítókép: wikipedia.org