Ifjúkorában bálokban ismerkedett a kalotaszegi muzsikával, majd egy 1979-es kolozsvári táncházban Kallós Zoltán biztatta arra, hogy gyűjtsön türei népdalokat az öregektől, tanulja meg és adja tovább. A neves néprajkutató tanácsát megfogadva gyűjtőmunkája kiterjedt jóval Kalotaszegen túlra is. Nem véletlen, hogy első énekes lemezének címe: Búsulni sohasem tudtam... A kilencvenes évektől szervezte hagyományőrzők belföldi és külföldi fellépéseit, ennek érdekében utazott és utaztatott.
„Annak idején jó baráti kapcsolatom alakult ki velük, és szívesen eljöttek bárhová. Kalotaszegen onnan ismert az idősebb nemzedék, hogy ezeket a falvakat végigjártam siheder koromban, szerettem a bálokat. Bogártelkén ugyanúgy mulattam, mint Mérában. A szomszéd faluban minden szebb” – vallotta. 2021-től az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány munkatársaként folytatta tevékenységét. Nem maradtak el az elismerések sem: a Népművészet Ifjú Mestere (1991), az EMKE Kacsó András-díja (2014), Martin György-díj (2022), utóbbit a magyar állam adományozza. A Háromszék Táncegyüttes által szervezett népzene- és néptánc-találkozókra éveken keresztül kísérte a hagyományőrzőket, akiknek táncáról, muzsikájáról az együttes hang- és videófelvételeket készített, a nagyközönség pedig a gálaműsorokon láthatta a különböző vidékek fellépőit. Segítsége nélkül minden bizonnyal nehezebb lett volna eljutni idős nótafákhoz, muzsikusokhoz, táncosokhoz, akiket több hónapos terepút alkalmával kérdeztünk életükről. Ezúttal is hála és köszönet érte, ezekből a beszélgetésekből egy kötet született, a Forrásvidéken.
Lapunk a 2013-ban Türében készült beszélgetéssel emlékezik a 66. életévében 2023. március 29-én elhunyt hagyományőrzőre. (Megjelent a Fekete Réka – Ferencz Csaba szerzőpáros a Háromszék Táncegyüttes által 2013-ban kiadott Forrásvidéken – Beszélgetések erdélyi adatközlőkkel című könyvében.)
*
Lengyel László: – Nagyon szerettem a hangszereket, de a családnak nem volt arra lehetősége, hogy taníttasson. Édesapám korán meghalt, s amikor a tizenkét évvel kisebb öcsém iskolába indult, én már kenyérkereső voltam. Betuszkoltam öcsémet a kolozsvári zeneiskolába, s alig volt másodikos, harmadikos, mondta, hogy kell mennie a táncházba. Könczei Árpiék tanítottak a zeneiskolásoknak táncot a Monostoron. Öcsém úgy mehetett oda, ha valaki visszakíséri a bentlakásba. Pityut elvittem a táncházba, és ott ragadtam. Ez 1979-ben volt. Kallós Zoli bácsi figyelte az új embereket, és egyszer odaült mellém, és kérdezte, honnan vagyok. Mondtam, türei. És akkor kérdezte, ismerem-e ezt meg amazt, hát persze, hogy ismertem, sokan rokonaim. Elkezdtünk beszélgetni. Nekem a mezőségi tánc nem ment. Muszka Gyuri húga azt mondta, ő megtanít. Ismertem a lányokat, fiúkat, mert jártam a falvakat fiatal legényke koromban. Akkoriban jártunk kis táncba a faluban, de késő estig nem maradhattunk. Aztán a családban is volt jó táncos, nagyapám, Lengyel György a Gyöngyös bokrétában kapott díjakat. Akkoriban ők az öregektől lopták a táncot. A kicsi magyar világban Szentimrei Jenő megrendezte a Csáki bíró lányát kalotaszegi táncosokkal. A vőfélynek kötelező volt táncolni a templom előtt, amikor kijött az ifjú pár. Az előadásban négy vőfély volt, nagyapám, Berki János, Köblösi Feri bácsi és Náni Gyuri, rendes nevén László György. A vőlegény Háthát Pista, Deritei István Háthát volt. Nagyon jól ment nekik a tánc, Magyarországon is elismerésben részesültek.
– Mi a titka a kalotaszegi legényesnek, amitől a férfitáncok koronázatlan királya?
– Ez főként nálunk, a Nádas mentén van így, ahol a viselet, a fafaragás, a tánc, minden cifrább, díszesebb, mint a többi kalotaszegi faluban. Nemcsak a tánc a legkicsiszoltabb, hanem az énekek, a muzsika is. A többi részen sokkal több az új stílusú ének. Nagyon magamutogatóak itt az emberek, ez meglátszik a házakon is. A legények mindig versengtek, fejlesztették a táncukat azért, hogy mutasson többet, mint a másiké. Kalotaszeg többi része minden szempontból egyszerűbb. Apai nagyszüleim, Lengyel György és Tordai Ilka olyan szinten énekeltek, hogy az legenda volt a faluban. Énekeltek együtt kapálás közben is, és volt, aki megállt és hallgatta. Anyám nagyanyja, Gergely Erzsébet is híres nótafa volt, Jagamas János nagyon sokat gyűjtött tőle. Aztán én is megtanultam. Anyám nem akarta elhinni, hogy emlékeztem arra, amikor altatott. Elment a madárka... – ezt nagyon szerettem. Később, amikor nagyobbacska voltam, elmentünk kántálni karácsonykor, amikor befejeztük, akkor nótázva mentünk a falu közepéig. Mindig ragadt rám, hisz olyan közegben voltam, hogy minden ágról a fülembe jött az ének. Vannak olyan nóták, amit egyszer hallottam, és megmaradt. Egyszer, amikor mázoltam egy autót, ez volt a munkám, csak úgy jött a dal: „Befogom a hat ökröm a járomba...”, ezt egy héttel korábban lakodalomban hallottam Gergely Andristól. Aztán többet nem. És tudtam.
– Megszületett a Búsulni sohasem tudtam című lemezed. Ez is „csak úgy jött”?
– Abban a bizonyos első kolozsvári táncházban Zoli bácsi kérdezte, tudok-e énekelni, és biztatott, még menjek a faluba, nézzek szét, ki mit tud és tanuljam meg. A legszívesebben Hari Pistára emlékszem, tőle nagyon régi dalokat hallottam.
– Közvetítője, menedzsere vagy a kalotaszegi kultúrának, az itteni hagyományőrzőknek. Hogy alakult ez ki?
– Kajántótól Inaktelkéig végigjártam a bálokat fiatal legényként. Egyes falvakról vannak olyan ismereteim, amit lehet, hogy már a faluban nem tudnak, mert sok öreg emberrel beszélgettem. Csak azt éreztem, ez valami olyan, ami nekem tetszik. Mai napig is, ha meglátok valakit, hogy jó táncos, megszólítom, veszek neki egy sört, és elkezdünk beszélgetni. A legkisebb nemzedéktől a legöregebbekig ismernek, s érzik, hogy szeretem őket. Kérdezték, mivel foglalkozom, mondtam, terjesztem szülőföldem kultúráját. Moldvától Biharig megvan a kapcsolatom, román hagyományőrzőkkel is. Tudtam azt, hogy ők szeretik, amit csinálnak és meg akarják mutatni az embereknek, hogy ez még megvan. Ez megélhetést jelentett számomra, de ez nem volt biznisz, az emberi kapcsolatok sokkal többet érnek. Amikor bementem a táncházba, rájöttem, hogy én nem tudok helyesen magyarul. Tudatosan fogtam neki, hogy fejlesszem tudásomat és megtanuljak helyesen magyarul írni. Nekem román szeretőm nem volt, mindig tudtam, hol van a határ, hiába volt a legszebb lány. Ezt a nemzeti öntudatot nagyapámtól és anyai dédnagyanyámtól kaptam. Ültem a kicsi, töpörödött asszonyka ölében, simogatott és mondta, legyél te is a világ megváltója, mint Horthy. Ezt azért mondta, mert két fia volt a háborúban.
– Hol van ma a helye a népi kultúrának? Szembeütközik-e a modernnel? Divat a népi vonalhoz való visszatérés, vagy őszinte annak felismerése, hogy alapértékeket képvisel és ez az, ami igazán a miénk?
– Ez nagyon bonyolult. Divat is, üzlet is, szerelem is. Van, aki utazási lehetőséget lát benne, mert a tánccsoportok utaznak, másik üzleti lehetőséget lát benne, de mindkét kategória szimpatizál ezzel a kultúrával. A harmadik csoport a fanatikusoké. Én is ilyen voltam, vagyok, ennek a kultúrának a híve, mert tudtam, csak így maradok meg annak, ami vagyok.
– Féltem az örökségünket az üzlettől, de féltem attól is, ha nem műveljük és nem mutatjuk meg. Hogy lehet ezt egyensúlyban tartani?
– Ha a külföldiek érdeklődnek a kultúránk iránt, pontosan tudni kell, mire vágynak. Ha csak úgy érzik jól magukat nálunk, hogy ott van a kényelmes fürdőszoba, akkor ezt meg kell adni, de ha az állatgondozás, a cifra szoba, a hagyományok iránt érdeklődnek, hagyományos ételeket akarnak fogyasztani, akkor annak is tegyünk eleget. A turista azért jön, hogy lássa ezeket az értékeinket, de ezáltal gyermekeinkre is hatunk, akiket manapság körülvesz a kommersz, mert látják, hogy másokat érdekelnek a mi hagyományaink, így ők sem dobják el.
– Ezeket a kompromisszumokat tényleg meg kell kötni azért, hogy megmaradjon ez a kultúra?
– Nem biztos, hogy muszáj ezt a fajta turizmust száz százalékban elfogadni. Van olyan ember, aki soha nem mutatta meg a cifra szobáját, mert ő a maga örömére tartja. Ahol meg kell tenni, ott meg kell tenni a kompromisszumokat is. Például ott van Kalotaszentkirály, az egész falu a turizmusból él. Megmutatnak az értékeikből mindent, amit lehet, gyönyörűen karban tartják a házaikat, teljesen a turizmusra rendezkedtek be, ha ez nem lenne, a falu hatvan százaléka már külföldön dolgozna.
– Lehet, hogy olyasmivel is felruházzák a régi hagyományt, ami nem volt benne, csak azért, hogy a turistáknak megfeleljen?
– A népi kultúra is fejlődhet, csak ne hagyjuk el a táncainkat, énekeinket. Aki megengedheti magának, hogy legyen egy cifra szobája, cifra ruhája, az ünnepnapon vegye fel, érezze jól magát benne, ez nincs ellentmondásban azzal, hogy a hétköznapokban másként öltözködik, más típusú irányvonalakat is követ. Azáltal, hogy megtanuljuk a régiek táncait, dalait, muzsikáját, a turizmus révén megmutatjuk értékeinket, filmek, hangfelvételek készülnek az öreg adatközlőkről, és készül ez a könyv, amiben életükről, a hagyományozódásról vallanak, bízhatunk abban, hogy az a bizonyos utolsó óra nem jön el soha szellemi örökségünk számára.
