A napokban láttam a hírt, hogy Maia Sandu moldáv elnök az utcára hívta az embereket, mondván, a moldovaiaknak meg kell mutatniuk, hogy az „európai utat” választják. Tette ezt annak fényében, hogy az utóbbi időben egyre több utcai tüntetés volt Chișinăuban, s minden jel arra mutat, hogy a felszín alatt Nyugat-barát és oroszbarát erők élet-halál harca folyik. Mivel a korábbi tüntetések a Nyugat-barát kormány megdöntését szolgálták, úgy tűnik, Sandu most maga is az utcára vinné az embereket – ezúttal annak érdekében, hogy felmutassa a mellette álló népakaratot. Fogalmunk sincs egyelőre, hogyan fog eldőlni Moldova ügye, véleményem szerint a tét az a Romániával szomszédos ország számára, hogy a Nyugatot Oroszországtól elválasztó vasfüggöny tőlük keletre vagy köztük és a Nyugat közt fog leereszkedni. Ez nekik egyáltalán nem mindegy – de nekünk, erdélyi magyaroknak sem.

Tudjuk azt, hogy Románia és Moldova egyesülésének a támogatása teljesen egyértelmű a román politikai elit körében. A kérdés nem az, hogy ki támogatja ezt vagy ki nem, sokkal inkább az, ki mennyire intenzíven teszi azt. Tehát ha a lehetőség adódni fog, nem kell e tekintetben semmiféle kétségünk legyen, hogy az egyesülés létre fog jönni. Az olyan lépések, hogy a moldáv állam nyelveként a románt nevezték meg, vagy Sandu nagyon közeli együttműködése Iohannis elnökkel mind abba az irányba mutat, hogy Moldovában készülnek erre, a lehetőség pedig semmiképpen nem éri őket majd váratlanul.

De nézzük meg egy kicsit, mi a helyzet velünk ebben az esetben. Én azt gondolom, hogy az erdélyi magyarokat egy ilyen egyesülés teljesen váratlanul és felkészületlenül érheti majd. Az erdélyi magyarok nagyjából abba a hamis biztonsági érzésbe ringatták magukat, hogy „áh, az oroszok úgyse hagyják, nem megy az olyan egyszerűen”. Ez nagyrészt így is van, ám azt látjuk, hogy a szemünk előtt rendeződik át a világ, s ez a folyamat még csak most indult meg. Ebben a versenyfutásban nem a régiók gazdagsága, nem a GDP számít (Európa sok országa lassan amúgy is valamiféle fél-hadigazdaságra áll át), hanem ismét felértékelődtek a területek és az erőforrások, köztük az emberi erőforrás is.

Számunkra a Moldovai Köztársasággal való lehetséges egyesülés olyan problémákat vet fel, melyekről eddig tudomást sem akartunk venni. Hogy mi lesz akkor, ha újabb kétmillió állampolgára lesz Romániának, hogyan alakítja ez majd át a romániai politikai struktúrát, és mit teszünk akkor, ha a szavazataink nem érik el az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Ez esetben a jelenlegi erdélyi magyar intézményi struktúrák teljes átalakulásáról kell beszélni. S akkor az az elit kooptációs modell, amely az elmúlt huszonöt évre volt jellemző, véget ér. Kérdés, hogy vannak-e válaszaink, elképzeléseink a magyar közösség politikai jövőjéről, ha ez bekövetkezne. S ha van, mi az? Itt közbe lehet szúrni, hogy Moldovában van egy működő autonómia Gagauziában, s ez biztató jel lehet Székelyföld számára. Ismerve azonban a román politika módszereit, az egyesülés esetén nem vennék mérget rá, hogy ez az autonómia hosszú távon életképes lenne. Romániának van erre is „sikerreceptje”, adminisztratív reformnak hívják, megoldják, ez Bukarest számára nem kihívás.

Szóval, azt gondolom, nekünk, erdélyi magyaroknak a legkevésbé sem mindegy, mi történik Moldovában, sőt.

Benkő Erika