– A három évtizedes múltra visszatekintő városünnep születésének egyik első tanújaként és bennfenteseként talán a legilletékesebb a kérdés megválaszolására: hogyan kezdődött? Kering ugyanis néhány változat az ötlet kipattanásáról.
– Az én érintettségem mindenek­előtt onnan ered, hogy 1992 februárjában egyszer csak becsöppentem Sepsiszentgyörgy alpolgármesteri székébe. Talán még az alapismereteket sem volt időm elsajátítani, amikor az első szabad választás nyomán megalakuló önkormányzati testület egyik első tanácskozásán körvonalazódni kezdett a Szent György Napok megrendezésének ötlete. Legtöbben Kónya Ádámot, de vannak, akik Gheorghe Tatut jelölik meg „szerzőként”, én azt mondom, mindkettőnek múlhatatlan érdemei vannak a dologban. A tanácstagok között ugyanakkor akadtak olyanok, akik láttak már közelről magyarországi városnapokat, megtapasztalták egy-egy ilyen rendezvény közösséget összekovácsoló erejét. Felmerült a hajdani, hagyományos Szent György-napi vásárok újjáélesztésének késztetése is. E két dolog jelentette a legfőbb mozgatórúgót ahhoz, hogy elhatározzuk: megrendezzük az első Szent György Napokat. 1992 februárját írtuk, volt két hónapunk a felkészülésre, miközben valamennyien kezdők voltunk minden tekintetben.

– Mennyi időnek kellett eltelnie, mire nyugodtabb mederbe terelődött a fesztivál megrendezésének folyamata?
– Mindjárt a másodikra, az 1993-asra való felkészülés már jóval tervezettebben zajlott. A későbbiekben aztán minden év januárjában elkezdtük az előkészítő beszélgetéseket. Az Európa nagy részében a tavasz kezdeteként számontartott Szent György napja meglehetősen korai időpontra, április 23–24-ére esik, ami feszes határidőt feltételez, viszont meggyőződésem szerint ebben rejlik a rendezvény sikerének egyik titka is. A téli bezártság után az emberek ilyenkor már nagyon készülnek kimenni a szabadba. Az ötletgazdák közül Kónya Ádi bácsi legendásan kritikus ember volt, de nemcsak kritizált, hanem ötletekkel is jött, hogy mivel lehetne gazdagítani a kínálatot. Az ő kezdeményezése volt például az apácai kakaslövés behozása. A parki pavilon melletti domboldalon jelöltük ki a helyszínt, de kakast is kellett szerezni hozzá. Az Avicola természetesen partner volt benne, ott viszont péntek délben bezárt a hivatal, a kakaslövést pedig vasárnap tartottuk. Jobb híján a baromfit a városháza kapusszobájában táplálták a fellépés pillanatáig. Az állatvédelem akkoriban még nem volt ennyire erős. A negyedik-ötödik alkalomra nagyjából összeállt a rendszer, amely sok éven át mintául szolgált további erdélyi városünnepek megrendezéséhez.

– Mi indokolta a rendezvény egyhetesre való bővítését?
– Az elején igyekeztünk három napba besűríteni mindent, ám két tényező sűrűn elgondolkodtatott. Az egyik a közönség „szétszakadása”, hiszen sokaknak komoly gondot okozott, hogy kiállításmegnyitón vegyenek-e részt vagy söröz­zenek a barátokkal. A másik panasz a színház részéről érkezett, a kültéri zajok ugyanis zavarták az esti elő­adásokat. Ezek alapján döntöttünk úgy, hogy a hét első felében járjanak le a művészeti programok, a másodikban pedig zavartalanul bulizhassanak az emberek. Mi tagadás, a megnyitó előadások bevezetése után néhányszor magam is megkönnyeztem az élményt, hogy a mieink is képesek ilyen szintű produkciókra.

– Hamarosan Erdély-szerte referenciarendezvénnyé, találkahellyé nőtte ki magát a Szent György Napok. Hogyan viselték ezt a „felelősséget” a szervezők?
– Első ízben akkor döbbentünk rá ennek a valóságára, amikor egyszer, talán a negyedik-ötödik alkalommal valamelyik művészt vártuk az állomáson, és hátizsákos fiatalok tömegei szálltak le a reggeli vonatról. Éreztük, hogy valami történik körülöttünk. A Duna tévé is egyre többször volt aktív partnerünk, és az erdélyi sajtó is mind nagyobb terjedelemben járult hozzá a népszerűsítéshez. Kezdetben még csak nem is médiapartnerként, egyszerűen abból a felismerésből, hogy itt fontos dolgok zajlanak. Ugyanakkor egyre többen és többször kérdeztek rá, mikor lesz a következő Szent György Napok, mert a külföldön élő barátok, rokonok arra időzítenék a hazalátogatást. Ezek a hatások máig meghatározó élményként élnek bennem.

– A programok összeállításában meg kellett-e küzdeniük például a román közösség érzékenységével?
– Néha előfordult, hogy vissza kellett utasítanunk egy általuk javasolt harmadik, hasonló jellegű előadást. Ilyenkor igyekeztek minden szinten, még politikai fronton is lobbizni, de kevés sikerrel. Előfordult, hogy egy utolsó pillanatban javasolt együttesnek mégiscsak szorítottunk fél órát, aztán mivel az előadó másfél óra múltán sem akart leszállni a színpadról, egyszerűen le kellett állítani a hangosítást. Ezt követően nyilván kitört a balhé, hogy a románokat lekergettük a színpadról. Igyekeztünk azonban egyensúlyt tartani, hiszen semmilyen érdekünk nem fűződött ahhoz, hogy a város lakosságának negyedét kitevő román közösség ne érezze a magáénak a rendezvényt. De hasonló módon igyekeztünk odafigyelni a cigány közösségre is, több programmal is próbáltunk a kedvükben járni, bár a lovasversenyeken a frász tört ki, hogy a fegyelmezetlenségek mikor okoznak valami nagyobb bajt. Szerencsére mindig megúsztuk.

– A rendezőkkel szembeni egyik visszatérő elégedetlenség rendszerint a kereskedők, vendéglátósok részéről érkezik. Indokoltan?
– Az első felháborodást az váltotta ki, amikor a harmadik-negyedik kiadás tájékán elkezdtük kézműves vásárrá alakítani az addig általános vásárt. Az önkormányzat azonban meghozta a döntést, mi meg következetesen végrehajtottuk, és ezt aztán lassan mindenki elfogadta. A lacikonyhák ügye már bonyolultabb. Eleinte helyiek etettek-itattak bennünket, de aztán jelentkeztek máshonnan érkezők is. Versenytárgyalást kellett kiírnunk, így tartottuk tisztességesnek, ami a helyiek részéről megint csak nagy felháborodást keltett. Akkor azt javasoltuk, hogy tömörüljenek szövetségbe – alapvetően ez hozta létre a Sepsiszentgyörgyi Vendéglátók Szövetségét, a SVESZ-t –, rendezzék ők a vásár közélelmezését. Előlegbe elkértük a teljes helyfoglalási bért, hiszen a hasonló bevételek amúgy is csak a rendezvény költségvetésének legfeljebb harmadát biztosítják, aztán olyan is előfordult, hogy nem tudták értékesíteni a teljes területet. Így történt meg, hogy máshonnan hoztak lacikonyhásokat, ami sokak elégedetlenségét váltotta ki. Azóta egyértelműsítettük, hogy hasonló eset a továbbiakban nem fordulhat elő, így idén is csak helyi vendéglátósokkal találkozhatunk.

– Merült-e fel valaha is – a covidos éveket leszámítva – a Szent György Napok rendezvénysorozata elmaradásának veszélye?
– Ilyen drasztikus formában soha, az viszont többször is, hogy nem lenne-e jobb, ha kivinnénk a városból. A központban lakók komfortérzetét ugyanis rendszeresen sérti az utca zaja, a zene harsánysága, de a park megkímélésének érve is sokszor elhangzott. A városon kívüli helyszín azonban logisztikai gondokat okozna, ugyanakkor vélhetően a rendezvény látogatottsága is csorbulna. Márpedig a városnapok elsősorban a sepsiszentgyörgyieknek szólnak. A park felújítását követően már csak néhány gyerekprogramot engedünk oda be, amely talán nem terheli meg túlságosan az ottani zöld felületeket.

– Van olyan eleme a városünnepnek, amelyre egyértelműen saját „gyermekeként” tekint?
– Látható módon nincs. Ha valamit saját érdememnek tartok, az legfeljebb a nyitottság, amellyel fogadtam az ötleteket, illetve az a késztetés, hogy minden arra érdemes elképzelés megvalósulását maximális mértékben segítsem. És ez nekem épp elég.

Czimbalmos Kozma Csaba
Sepsiszentgyörgyön született 1959. október 15-én. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1978-ban, majd Kolozsváron diplomázott 1982-ben műépítész almérnökként. 1982 őszétől 1992 tavaszáig a sepsiszentgyörgyi vízművek tervezőosztályán dolgozott, majd 16 éven át, 2008-ig a város alpolgármestereként tevékenykedett. Azóta Sepsiszentgyörgy városgondnoka. Nős, két gyermek apja, két unoka nagyapja.