László Zsuzsa
Van bajunk elég a folyamatosan érkező számlák körül! Isteni félelemmel közeledünk a postaláda felé, vagy lessük a telefonunkat, kinek, milyen formában érkeznek a kedves meglepetések.
Én azok közé tartozom, akiknek a postás hozza. Ha épp indulok valahová, és netalántán épp a józan eszemre is szükség van az elkövetkező órákban, elkerülöm a postaládát, vagy ha mégsem, gyorsan a táskámba süllyesztem a borítékot. Szóval, késleltetem a meglepetést, pedig igazából szeretem azokat, csak nem az ilyenfajtát.
Aztán az is megtörténik, hogy nem érkezik meglepetés. Hónapokig nem kapok villanyszámlát. Ez sem tetszik. Kérdezgetem a szomszédoktól, náluk mi a helyzet, hát ugyanaz. Kivétel, akinek nem ilyen ősrégi formában érkezik a fizetnivaló. Aztán keringenek a levegőben olyan rémhírek, miszerint kifizethetetlen, ezres tételű összeggel fogunk szembesülni, amikor… De mikor? És egyáltalán, mik ezek a vészhírek? Na, én fogom magam, és utánanézek a dolgoknak, irány a villanyvállalat!
Kígyózó sor, bingó, nem csak én vagyok lehetetlen helyzetben, nem mintha ez vigasztalna. Amikor végre sorra kerülök, kiderül, hogy csak akkor tudnak utánanézni, ha bemondom az óraállást. Remek, fordulhatok vissza, otthon székre fel, telefonnal lefényképezve a számok. Vissza a villanytelepre. Kiállom újra a sort, mire kiderül, hogy nem jó számokat kattintottam le. Ami a telefonomban van, az a dátum, és még valami, ami nem segít. Na, végre megint tök hülyének érzem magam. Elmagyarázzák, hogy milyen számokat kell nézni, indulás megint haza. Székre fel, újabb fénykép, irány villanytelep, sorban állás. Valahogy eltelik ez a délelőtt, unalomról szó sem lehet. És mi mindent hall az ember sorban állás közben! Van, aki ugyanazt a számlát többször is megkapta, van, aki hónapok óta semmit. És jó kis összegek is elhangzanak…
A hölgy, akinél én is várakozom, minden egyes alkalommal türelemmel elmagyarázza, mi a teendő, és a bonyolultabb kérdéseknél nemegyszer mondja, hogy ő csak egy alkalmazott, erre nem tud válaszolni. Csodálom is a türelmét, mert meglehetősen nagy a káosz, a levegő feszültséggel teli. Végre sorra kerülök, kiderül, mégsem vagyok olyan bugyuta, most ügyesen lekaptam a mutatókat. És most jön a meglepetés! Teljesen rendben a számlám. Semmi eget rengető összeg, alig hiszek fülemnek-szememnek.
Szinte szégyenkezve passzírozom ki magam a várakozó tömegből, lelkiismeret-furdalás közepette, hogy nekem milyen jó dolgom van. Nem is olyan rossz ez a nap. És ha már ilyen pikk-pakk belejöttem az óraleolvasásba, nincs kizárva, hogy ezentúl kezembe veszem a dolgokat, nem várom a postást. Mégsem vagyok olyan ibóktalan, mint amilyennek tűnök, nem igaz?
