Alig érünk ki Barcaföldvárról, máris térhetünk le a tíz kilométerre fekvő Krizbára. Én kíváncsian vártam ezt a találkozást, közeli barátaink között akadnak, akik szülőfalujukkal dicsekednek, nem feleslegesen. Közöttük is feltétlenül említenünk kell a néprajzkutató Seres Andrást, aki nem csupán a település és környéke néprajzi érdekességeit leltározta fel, de érdekelte őt a nagyon régmúlt is. Ő barcasági csángónak mondta magát, de mondhatta volna akár székelynek is, mert ott van a Barcaság és a Székelyföld határán, ugyanúgy, mint Apáca, amelyet szintén benevezhetnénk ide is, meg oda is.
Az az igazság, jómagam nem sokat tudtam Krizbáról, valahányszor elvágtattunk a jelzőtábla mellett Veresmart irányába, mindig felidéztük, hogy innen való a középajtai és szentgyörgyi nagy néptáncoktató, Keszeg Edith, s nemrég tudtam meg, hogy Debreczeni Erzsébet főgyógyszerész is innen származik. Persze, ennél jóval több azoknak a száma, akik Krizbát szülőhelyükként tisztelik, bárhol is éljenek.
Tulajdonképpen azért is kerültünk ide ezen a vasárnapon, mert a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház öntevékeny képzőművészeti körének – mely egyedüli az országban – a kétszáz éve született Petőfit idéző tárlatát rokoni és baráti kezek varázsolták ide, ebbe a szépen berendezett, akár a kultúra otthonának is nevezhető, a lélekszámhoz arányítva hatalmas díszterembe. Mit is beszélek, hisz annak idején egy, Krizbát megszerető külföldi anyagi támogatásával valósult meg ez az álom, s a gyönyörűen rendben tartott evangélikus templom tövében kialakított közösségi házban bármikor hódolhatnak a kultúrának, a történelemnek, az ifjúsági rendezvényeknek. Igaz, a mára megfogyatkozott magyarság szinte befér egyszerre, és e napon, éppen március tizenötödike előtt, volt is, amiért egybegyűlni.
A Kónya Ádám Művelődési Ház – hej, mennyire elkelne náluk is egy ilyen tágas helyszín – kölcsönadta azt a tárlatot, melyet nemrég a megyeszékhelyen már két alkalommal is bemutattak, s az Ady-ihlette képek után minden bizonnyal ez is sok helyre eljut. A mostani festmények, alkotások a kétszáz éve született Petőfinek állítanak emléket, nagyon érdekes témát járva körül: egy kiválasztott Petőfi-versre, illetve -verssorra kellett képzőművészeti munkát komponálni, lehetett az festmény, grafika, faragás. Hogy mennyire sikerült beleálmodni a műbe a petőfis hangulatot, azt eldöntheti a tárlatlátogató, hisz legtöbbjük ismert verssorokra, versszakaszokra, költeményre bukkan. S talán azt is elhiszi, hogy mindannyiunkban van valami Petőfiből, s ahogy egykoron sikerült megfogalmaznom egy istentisztelet alkalmával, akár Jézus Krisztusból.
Ez alkalommal is színpadra szólítottak, s a kiállított képek méltatása kapcsán szót ejthettem Petőfi életútjáról is, szülőhelyeiről és sírhelyeiről, megkockáztatva azt a kijelentést, hogy tulajdonképpen annyi sírja van szerte a világban, ahány magyar él, hisz mind ott hordozzuk őt a lelkünkben, gondolatainkban. Azt még hangsúlyozom, hogy a képek igen nagy sikert arattak ott, Krizbán is.
A templomozás után – az ünnepi istentisztelet igehirdetője a szentivánlaborfalvi unitárius lelkész, Buzogány-Csoma István volt – koszorúztak két helyen is: a templom előterében álló hatalmas kopjafánál helyeztek el emlékeztető koszorúkat, mely kopjafán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc itteni hőseit sorolják fel. Itt elhangzott a mérnök-informatikusból szavalóművésszé felnőtt nyugdíjas tanár, Tánczos András szavalata (A vén cigány), s mindehhez szép hátteret alakítottak ki a vitézi rend megyeszékhelyről érkezett tagjai. A temetőkert gondozottsága jelzi a helybeliek rendszeretetét s azt a felemelő gondosságot, ahogyan emlékeznek arra a negyvennyolcas hősre (Szemerjai a neve), aki a forradalom bukása után itt telepedett le, ezt a falu választotta további élete színteréül.
A gyülekezeti teremben Petőfi-ünnepséggel folytatódott a rendezvény, ahol Varga Nándor, a Brassó megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a krizbai magyar közösséget, a vendégművészeket Lázár-Prezsmer Endre, a Kónya Ádám Művelődési Ház szakirányítója mutatta be, majd meghívottként én beszélhettem a nagy költőről. Végezetül Tánczos András és Buzogány-Csoma István a verses-zenés összeállításukkal hozták mindenkihez még közelebb a halhatatlan költőt. (A megzenésített versek között volt a legszebb szerelmes versnek tartott Szeptember végén, amelynek dallamát a zenész lelkész „találta ki”).
A barcasági tíz falu között emlegetett Krizba, amely Brassótól 25 kilométerre fekszik, sokáig magyar nyelvszigetnek számított, ám mára harmadára csökkent a magyar ajkúak száma, s hiába épül az új óvoda s működik az intézet pár gyerekkel, iskoláskorú már nincs annyi, hogy bár egy összevont tagozatra fussa.
Fent, a Krizbai-havasokban, a Krizbai-fennsíkon, az ezerszáz méteres Várhegyen épült a XIII. században a romjaiban még mindig látható vár, mellyel Nemes Mihály székely főúr álma valósult meg. Nos, ennek tövébe kérezkedett be a falu, környékén csupa szász településsel – Höltövény, Földvár, Újfalu már csak emlékeiben szász. Megemlítem azt is, hogy a XIV. század első évtizedeiben szász felkelés során rendezték a birtokjogokat. A Duna-eltérítési kísérletek emlegetésekor felidézhetünk egy olyan mozzanatot, amely mutatja, semmi új a nap alatt. Történt, hogy Báthori Istvánnak kellett hajdanán igazságot tennie a krizbai és földvári lakosok között kitört „vizes” háborúban. Olvastam, hogy a Rákos-patak bő vize látta el Krizbát, de a földváriak is igényt tartottak rá, s próbálták maguk felé terelni annak folyását. A fejedelem éppen arra járt, s maga is jelen volt a folyócska kétfelé választásánál, pontosan kimérve, mikor merre kell tartania a vízhozamnak. Így megosztva aztán békésen használhatták mindkét település lakói az egyébként bő vizű folyó áldását.
Péter Sándor
