Házasságban az egyházzal

– Miért dönt egy fiatal lány úgy, hogy lelkész lesz?
– Manapság valószínűleg sokakban felmerül, hogy egyáltalán miért lesz egy fiatal lelkész. Egyre inkább azt láthatjuk, a fiatalok számára nem feltétlenül az a fontos, hogy olyant tanuljanak, amit igazán szeretnek, hanem inkább olyan szakmát választanak, amiről tudják, jól meg fognak élni belőle. Én úgy vélem, a teológiát más szakmáktól – ha lehet ezt egyáltalán így mondani – a hivatástudat választja el, valamilyen fajta elhívás, igazi késztetés kell hozzá. Én harmadikos voltam, amikor úgy döntöttem, lelkész szeretnék lenni. Akkoriban mindenki kinevetett, hogy jaj, a leányka el van bolondulva, de nem baj na, majd változik, sok minden akar lenni egy gyermek. De valahogy úgy volt, hogy számomra soha nem lett más vonzó. Azt éreztem, hogy az a hit, amit én a nagyszüleimtől tanultam, az az egyszerűség, és mégis: az Istenben való bizalom, azt mindenkinek meg kellene látnia és élnie, mert a vallás szerintem a hétköznapi életben mutatkozik meg leginkább, a cselekedeteinkben, az embertársainkhoz való viszonyulásban, életvitelünkben. És ha engem meg tudtak erre tanítani, akkor, remélem, egyszer képes leszek én is ezt továbbadni.

– Hogy érzi, a lelkészi hivatás választásának előfeltétele-e a vallásos nevelés, iskolába járás vagy az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletben (ODFIE) való aktív részvétel?
– Otthon nem tanítottak különösebben arra, hogy Jézus ki volt, vagy hogy miként leszel igazán jó keresztény, viszont rengeteget köszönhetek egyik nagyapámnak. Papó egyszerű bányász volt, de lelkülete megérintett, amikor templomba készült, láttam: valósággal sugárzik. Hétéves koromban Szentegyházára költöztünk, ami erős katolikus környezet, s az unitárius az valami humbug volt, legtöbben nem is tudták hova tenni. Az iskolában csak katolikus vallásórák voltak, ezért édesanyám azt mondta, eldönthetem, akarok-e menni. Nem volt kérdés, hogy megyek, és nagyon jól tettem, mert úgy érzem, sokat tanultam a katolikusokkal való együttélés során. Ott tanultam meg az emberek tiszteletét, a feltétel nélküli elfogadást, a megértést, a megismerésre való nyitottságot és azt, hogy nem a vallás határozza meg az ember emberségét. Lelkületileg viszont mindig Oklándon voltam otthon, ott éreztem igazán, hogy az enyéim között vagyok, mindig feltöltődés volt számomra, ha hazamehettünk és a nagyszüleimmel elzarándokolhattunk templomunkba. A középiskolát Keresztúron végeztem, az unitárius gimnáziumba jártam, mégsem feltétlenül gondolom azt, vallásos iskola kell ahhoz, hogy valakiből lelkész legyen. Az embernek belülről kell jöjjön egy hívás, önmagában kell felfedeznie azt a késztetést, ami erre az útra vezeti, és amely hiszem, hogy a mi Gondviselőnktől származik.

– A teológia hogy telt, olyan volt, mint elképzelte?
– Azt mondják, a jó teológus olyan, aki lélekben legalább évente egyszer összepakol és hazamegy. Nagyon sokszor indultam én is lélekben haza. Nem egy könnyű egyetem, sokat kell tanulni, de az nem jelentett gondot. Elbizonytalanított viszont, hogy láttam a kolozsvári életet, ami miatt többször megkérdőjeleztem, vajon van-e szükség a munkámra, tényleg így tudom leginkább beteljesíteni életem küldetését? Vajon abból, amit vallástörténelemből, héberből, görögből tanultam, mit fogok majd átadni a gyülekezetnek lelkészként? Képes vagyok-e úgy élni az életemet, hogy az egyházamat és az Istenemet kellőképpen szolgáljam? Ha családot akarok alapítani, tudok-e olyan társat találni, aki elfogadja azt, hogy mindegy, mi ketten mit tervezünk, ha jön valami az egyházközségben vagy az egyházon belül, akkor mindig azt fogom választani? Egyik tanárunk mondta, hogy ne lepődjünk meg, ha a férjünk vagy feleségünk féltékeny lesz, mert végül is mi egy más házasságban is élünk, amit az egyházzal kötöttünk. Aztán gondviselésszerűen olyan emberek jöttek életünkbe, akikkel nyíltan lehetett arról beszélni, hogy meg-meginog az ember hite az egyházában, akár a Jóistenben és bizony önmagában is. Ezek az emberek segítettek továbblépni, felemelkedni a mélypontjaimból, a kételyeimből.

Ködtenger után szivárvány

– A teológia után mi következett?
– Hatodév utolsó felében beköszöntött a koronavírus-járvány, s jött a hír, hogy több hétre bezárják az egyetemet, aztán hogy végleg lezárják a fizikai jelenléttel történő oktatást, online azonban folytattuk és a záródolgozatot is meg kellett írni. Jött a nyár, és vártuk, hogy a püspök úr eldöntse, kinek hol lesz a továbbiakban a szolgálati helye, útja. Amikor kiderült, hogy Gyergyószentmiklósra neveztek ki, úgy ért, mint a hideg zuhany! Csak annyit tudtam Gyergyóról, hogy ott hideg van, s én fázom. Azon nyomban hívtam a férjemet, mondtam neki, hogy meg fogunk fagyni, és csak sírtam, sírtam. Eszembe sem jutott, hogy esetleg gondviselésnek éljem meg, hogy katolikus környezetben nőttem fel, és emiatt is van ott küldetésem, hiszen tapasztaltam az együttélés áldásait és nehézségeit is, ezáltal jobban hasznára lehetek a közösségnek. Amikor először Gyergyóba mentünk, nagy ködtengerben ereszkedtünk be a Libán felől, majd ahogy a völgybe értünk, megjelent a szivárvány, amire a férjem azon nyomban fel is hívta a figyelmemet. Én pedig ismét sírni kezdtem, mert az ószövetségi Noé története jutott eszembe, aki miután kiköt az Ararát-hegységben, Isten a szivárványt mint jelképét adta annak, hogy többé nem pusztítja el a földet, s újra szövetséget köt az emberiséggel. Azt éreztem, hogy nem hiába, nem megfagyni küldtek engem ide, és lehet, hogy a püspök úr sem tudja még, miért küldött, de nekem szövetséget kell köttetnem a Jóisten által a gyergyóiakkal. Két és fél évet voltunk ott és nagyon szerettük a kicsi, családias, jó hangulatú közösséget, amelynek mi is szerves részei voltunk, és amelyre szeretettel gondolok vissza.

Ideje a változásnak

– Felsőrákosra miként került?
– Idén januárban egy istentiszteletre megérkezett egy felsőrákosi küldöttség. Lejárta után a gondnok úr szólt, szeretnének beszélni velünk. Leültünk egy kávé mellé, majd kis faggatózás után kihúzták magukat, és elmondták: jövetelük célja az, hogy meghívjanak Felsőrákosra lelkésznek. Meglepett, mert az a tapasztalat, hogy a felsőrákosihoz hasonló nagyobb és hagyományos egyházközségeknél nem éppen megszokott dolog lelkésznőt választani. Meg is kérdeztem tőlük, biztos-e, hogy engem akarnak meghívni? És mondták, igen, ők úgy döntöttek, hogy ideje a változásnak ilyen szempontból is, hallottak rólunk, tetszett az istentisztelet is. Elmondtam nekik, hogy babát várunk, gyermeknevelési szabadságra szeretnék menni. Mivel nem gondolták meg magukat, mi kértünk gondolkodási időt. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy kell-e nekünk ez a változás, de mindketten falun nőttünk fel, és jó a város, szép a város, de valahogy az ember, amikor gyereket vár, megváltozik az élete. Azt mondtuk, a falunak van egy hangulata, hagyományőrző közösség él ott, biztos megtaláljuk a helyünket. Így január végén igent mondtunk. Az állapotomra való tekintettel püspöki áthelyezéssel március elejétől vagyunk Felsőrákoson.

– Miként teltek az első hetek? Tennivaló látszik-e már?
– Sajnos, temetés temetést ér: második hetemen már három temetés volt, keresztelőből pedig mindössze egy. Tennivaló pedig akad, egészen biztos. Gyergyóban mondták a katolikus kollégák, hogy ha egy papot frissen kihelyeznek az új helyére, az első évben semmit sem szabad tennie, csak figyeljen, hogy mire van szükség. Mert jó, ha az új embernek lendülete van, és hirtelen sok mindenbe belevágna, de fontosabb lenne talán, ha a gyülekezet igényeinek eleget téve folytatná elődei munkáját. Most abban az időszakban vagyunk, amikor megismerjük az embereket és tanuljuk a neveket. De látjuk már a jövőbeni teendőket is, sok szép épülete, lehetősége van az egyházközségnek, amit javításokkal, felújításokkal még szebbé lehetne tenni. Van egy csodás, nagy csűr, némi átalakítással olyan teret lehet létrehozni, amely közösségi alkalmakat fogadhatna be, a vendégháznak átalakított és csak kevésbé használt kántori lakra is oda kell figyelnünk, valamint az egyházköz­ségnek van egy kolozsvári lakása is, amit rendbe kell tenni. Az iskolában van ugyan vallásóra, de én azt szeretném, hogy szoros kapcsolatom legyen a gyerekekkel, ezért foglalkozásokat fogok számukra indítani. A templom már régen nem volt felújítva, ami nagy jövőbeli feladatot ró ránk. Mert bár igaz, hogy Felsőrákoson még él a kalákázás szelleme, amit az ideköltözésünk előtt nagyon szépen be is bizonyítottak, de a templom felújítása nem olyan dolog, amit ilyen módon meg tudunk valósítani, erre a feladatra a segítőkész embereken túl műemlékekhez értő szakemberekre is szükség lesz. Nekünk meg kötelességünk, hogy az örökséget megóvjuk és továbbadjuk.

– És júniustól, amikor a gyerekáldás várható, mi lesz?
– Júniustól visszajön Ilkei Árpád vargyasi tiszteletes beszolgálni – de a felsőrákosi paplakon a villany égni fog!