Olyannyira jó, hogy mások is felfedezték. A kisgyerekek például, akik gyalog vagy biciklivel, anyukával vagy nagymamával, mindig útjukba ejtik a játszótér felé menet vagy onnan eljőve. A híd domborulata valami különös okból számukra rendkívül vonzó, kisember szemével mérve a világot talán olyasmi élmény lehet nekik felmenni a legmagasabb pontra, mint hegymászónak meghódítani a Csomolungmát. De a híd oldalai is igencsak érdekesek, két karfatartó vasrúd közt a távolság épp akkora, hogy azon a gyerkőc átférjen. Aztán ha anyuka (nagymama) nem kapja el idejében a grabancát, hát kiesés lesz az eredmény, jobb esetben fűre, de csobbanás is előfordult már. Hiába, egy híd megtervezésénél sem lehet mindenre gondolni, pláne nem nyughatatlan kölykök csintalan észjárására.

Amúgy a híd karfái a védelmen és a könyöklésen túl újabban más célt is szolgálnak: szerelemlakatok gyűjtőhelyeivé kezdtek válni. Nem ez az első lakatfal Szentgyörgyön, régebb a kórház vaskerítésének egy része is hasonló funkcióval rendelkezett, ott még felirat is hirdette: itt van szerelmed zálogának helye. De a híd romantikusabb (és sűrűbben látogatott) helyszín lévén, a lakatfal átköltözött ide, hogy kinek a kezdeményezésére, azt a múlt jótékony homálya immár szépen elfedi.

Minap is gyönyörködni mentem a hídra, hosszasan nézegettem a pavilon melletti virágos oldalt, a frissen nyírt fű illata bódított, madárhangok és gyerekzsivaj vett körül – ilyenkor az embert elragadja a pillanat megismételhetetlensége, elkerülik a nyugtalan gondolatok, tekintete réveteg bár, de ajka akaratlan is mosolyra nyílik. Kívánja, örökké tartson ez az állapot, de hát a világ már csak olyan, hogy mindegyre visszaszólítja a halandót a zsibongó létbe: csörögni kezdett a telefon. Nem kellett azonnal továbbmennem, de a megnyugvás ösvényére nem találtam már vissza. Hát elkezdtem nézegetni a szerelemlakatokat.

Sok történet kering a szerelemlakatok eredetére vonatkozóan, egy ősi kínai hagyomány szerint, ha a szerelmesek lakatot helyeznek el egy véget nem érő láncon vagy kerítésen, szerelmük örökké fog tartani. Kína messzi van, hagyományai nagyon régiek, lehet, hogy ilyen is akad köztük, elvégre a lakatot is ők találták fel. A szerelemlakat kultusza a földgolyóbis e felén azonban nem is olyan régi, az én fiatalkoromban még a fába vésett szív dívott, benne a két név kezdőbetűjével, ezt a hagyományt a festékszóró sprayek elterjedése szorította ki, s aztán pár évtizede következett csak a szerelemlakat. Amely olykor bonyodalmakat is okoz, Párizsban pár éve egy gyalogoshíd korlátja szakadt le a ráaggatott lakatok súlya alatt, néhol betiltásukat fontolgatják, másutt külön lakatfalat állítanak egy-egy nevezetes emlékmű közelében. És persze a divathóbort a szerelemlakatok egész iparágát alakította ki, a világhálón mindenféle méretű, formájú és színű lakatot kapni, melyre olyan feliratot vésnek az ajándékgyárosok, amilyent a megrendelő kér. Idefelé azonban, mint a nyugati világ minden újdonsága, ez az iparág is késve érkezik, így lehetséges az, hogy az Erzsébet park hídjának karfáján található lakatok legtöbbike nem is szerelemlakat, csupán egyszerű zárszerkezet. Néhányon ugyan megtalálható a filctollal ráírt két iniciálé, esetleg a szeretlek szó is, no meg szívek és szívecskék, igazi szerelemlakat azonban nem akad közöttük.

Egy azonban mégis megragadta a figyelmemet: egy igazi mély érzelmű fiatalember alkotása lehet, aki vette a fáradságot, és belekarcolta a lakat meglehetősen kemény fém felületébe szíve választottjának nevét: Ilonka. Megható a gesztus, bizonyára a hölgy értékelte is – egy szépséghibája van csupán a szerelmi zálognak: a fiatalember a lakatnak arra az oldalára vésett, amelyiken az eszköz gyártójának szimbóluma és származási helyének felirata is található. Így hát úgy is értelmezhető a dolog, mintha Ilonkát Kínában gyártották volna – no de ezt csak egy ilyen vén kópé gondolja, Ilonkát minden bizonnyal nem zavarják ilyen apróságok. Szerelmük legyen örök, végül is ez az igazán fontos.

Borítókép: Váry O. Péter