Mert ez már rég otthon van a hazai oktatásban, és egyre aggasztóbb méreteket ölt. A kommunizmus idején a diákok megfélemlítése és testi fenyítése is a fegyelmező eszközök közé tartozott, nem csoda, hogy egymás között is hasonló módon, bántással és verekedéssel próbálták rendezni a vitáikat. Az így felnőtt generációk ezt a mintát adták tovább, ezért a demokrácia és a gyermeki jogok nevében pár éve megfogalmazott tiltásokkal ez a gyakorlat nem tűnt el, csak átalakult. Manapság a zaklatás nem csupán élőben folyik, hanem a világhálón is, és kétirányúvá vált: már a pedagógust is lehet fenyegetni, kipellengérezni, zsarolni, megalázni, és testi épsége sincs biztonságban: pofont, rúgást, verést is kaphat, késsel is rátámadhatnak. Vannak ilyen esetek bőven Romániában, és egyáltalán nem megnyugtató, hogy itt jóval kevesebben rendelkeznek lőfegyverrel, mint délnyugati szomszédunknál.

A frusztráció szintje ugyanis idehaza is rendkívül magas, és nem fogja leszerelni az, ha fokozott biztonsági intézkedéseket vezetnek be a tanintézmények bejáratánál, ahogy Lucian Bode belügyminiszter javasolta: úgysem lesz idő minden diák alapos ellenőrzésére, de ez nem is orvosolja a problémát, legfeljebb kívül helyezi az iskolakapun. Meg amúgy is hamar kifulladnak nálunk az efféle hórukk-intézkedések, láthattuk a Colectiv-tűzvész után is. A megoldás a megelőzés lenne: észrevenni, ha egy diáknak nehézségei vannak, ha társai kirekesztik, csúfolják – mert ezzel indokolta tettét az alig 13 éves, azelőtt rendes magaviseletűnek és jó tanulónak elkönyvelt gyilkos szerbiai fiú –, és közbelépni, mielőtt túlságosan elmérgesedik a helyzet. Itt azonban az osztályok magas létszáma és a túlzsúfolt tananyag miatt a pedagógusoknak nem marad idejük, energiájuk az efféle gondok kezelésére is, felkészítésük merőben esetleges (nagyrészt iskolától függő), segítőtársakban – pszichológusokban, tanácsadókban, szociális munkásokban, terapeutákban, akik a családdal is tudnának foglalkozni, ha szükséges – pedig akkora hiány van, hogy azt hirtelenjében akkor sem lehetne pótolni, ha lenne rá akarat. Ide kellene szakembereket alkalmazni, nem aktatologatókat a központi adminisztrációba, csakhogy a mi kormányaink mindig ott spórolnak és ott költenek, ahol nem kell.

A legrosszabb válasz az, amit reflexből kínálnak: a katonás szigorral való fellépés. Hosszú távú, jól átgondolt és következetesen végigvitt stratégiára volna szükség, az oktatás minőségének emelésére, gyermekbarát iskolákra, és olyan légkörre, amelyben a tanulás, a munka nem lebecsülést, hanem megbecsülést vált ki. Ezt a lopott doktorátusokkal előző döntéshozóktól persze hiába várjuk. Ezért félő, hogy nálunk is bekövetkezhet egy tragédia.

Borítókép: Pixabay