Látni való a fentiekből is, annak, hogy milliós nagyságrendben vonzott csak Romániából munkaerőt a spanyol vagy olasz piac, egyik magyarázata abban rejlik: nem akármilyen feltételeket kínált nekik, a béren kívül egyéb szükségleteikről is gondoskodott. S noha hanyatlóban a külföldi munka mindenkit elkápráztató tündöklésének csillaga, érdemes e vonzerőt pontosan az életfeltételek szempontjából még egyszer szemügyre venni. Megjegyzem, ránk, országunkra és nemzetünkre nézve ez a veszélyesebb. Aki a pénzkereseten túl beleszeret az ottani viszonyokba, a ,,másképpen is lehet élni, s úgy talán érdemesebb" élményéről számol be, az már bizony megtette az első lépést a végleges kivándorlás felé.

Úristen, mennyi!

Laura a szemem előtt nőtt fel, itt járt iskolába a megyeszékhelyen, Brassóban diplomázott az optometriai szakon, ott ment férjhez. Egyetlen gyermekükként szülei mindennel ellátták, a metropolisban lakást is vettek neki, hogy könnyebb legyen az élete, mint az övék. Első kilépése az életbe ― szintén diplomás férjével ― azonban nem a várt eredményt hozta.

― Munkabérem kicsi volt, nem beszélek szívesen róla. Ránk a külföldi kereset nem téveszthette el a hatását. Azon kevesek közé tartoztunk, akiket nem rokonok hívtak maguk után, minden ismeretség nélkül vágtunk neki. Előbb férjem ment ki, nyelv- és helyismeret nélkül. Ennek ellenére Castellonban hamar feltalálta magát, rövid ideig feketén dolgozott. Diplomája persze nyelvismeret nélkül nem sokat ért, különben sem volt még Románia EU-s tag akkor. Ma már honosíthatók az oklevelek, persze, időt vesz igénybe. Ennek ellenére ő még mindig az építőiparban dolgozik, csempéz, padlót rak stb., ezt még mindig jól fizetik. A férfiak, ha egy jó szakmát találnak, azt nem hagyják ott. Végül is pénzt keresni mentek ki. Első alkalommal 700 eurót kapott, emlékszem, elcsodálkoztunk: szinte harmincmillió lejnek számított akkor. Úristen, mennyi! ― mondtuk.

Azóta a fiatalember keresett egy alkalommal háromezret is egyik hónapban, átlagkeresete kétezer körül mozog, lejre átszámítva 75 milliónál, azaz 7500 új lejnél több. Időközben többször váltott munkahelyet, bére fokozatosan nőtt. Szükség is volt rá, miként őt követő felesége keretére is, mert rövid idő alatt megszületett első fiuk, s őt két évre követte a második. Aki ismerősként kísértem figyelemmel a történteket, az tűnt fel nekem, hogy Laura szülni sem jött haza, mindkét gyermekét ott hozta világra, mi több, ott is neveli. Ugyan milyenek lehetnek az életfeltételek, hogy nem hiányzik neki a nagymama, a szülői támasz? És mit tesz az, hogy a hírekben szereplő elbocsátott alkalmazott munkanélküli-segélyt kap? ― fordultam hozzá kérdéseimmel. Hogyan szerezték meg a munkavállalási engedélyt a turistaútlevéllel útra kelők?

Íme egy uniós vendégmunkás hétköznapjai:

Kijárnak a szolgáltatások

A munkavállalási engedély megszerzése volt kezdetben a fő gondjuk, mindenütt, ahol jelentkeztek, azt kérték. Újabban megszigorodtak a feltételek, többszörösére emelték a munkáltatót sújtó bírságot, ma már nem kockáztat senki. Nekik szerencséjük volt, rendeletileg kapta meg minden kinn tartózkodó a munkavállalásit, ha bizonyítani tudta, hogy az év június 30-ig már ott lakott. Ezt a polgármesteri hivatalokon keresztül sikerült igazolniuk, szállást ugyanis csak bejelentkezéssel lehetett szerezni. Akkor sok román, velük együtt sok kolumbiai, marokkói, equadori és afrikai néger vendégmunkásnak sikerült legalizálnia helyzetét.

Lakbérre kezdetben kevesebb ment el, egyetlen szobát tudtak bérelni olyan 130―140 euróért, erre jött a közköltségek rájuk eső része. Víz, villany van, a gázt butéliánként vásárolják. Utóbbival fűteni is lehet. Télen ugyan ritkán süllyed nulla fok alá a hőmérséklet, a nedves levegő miatt mégis csontig hatoló a hideg, fűteni tehát muszáj. Mióta megszaporodtak, külön panellakást bérelnek havi 500 euróért, létezik ennél olcsóbb és drágább lakbér is. Szomszédaik részben spanyolok, részben külföldiek, van köztük marokkói és dél-amerikai is.

Nőként mindig kevesebbet keresett a férjénél, kezdte a takarítással, folytatta egy panzióban, majd nyelvtudása gyarapodását követően egy szemüveges üzletben szakmájának megfelelő munkát talált.

Kint tartózkodásuk második évében az élet nagy kalandja az első szülés. Csodálkozásomra, hogyan mert belevágni olyan messze a rokonoktól, annyit felel: itthon sem lett volna nagyobb biztonságban. Négy hónapos fizetett szülési szabadság járt neki, utána, ahogy tehette, visszament dolgozni. A szülészet mindennel fel van szerelve, kétágyas szobákban laknak az anyukák, tévé, fürdőszoba és kiváló ellátás, megértő és segítőkész személyzet. Újabban külön segély is jár a kismamáknak, de csak ha legalább két éve Spanyolországban tartózkodnak. A gyerek az apja állampolgárságát örökli. (Beszélgetésünkre úgy kerülhetett sor, hogy az ideiglenes spanyol születési bizonyítványt itthon végleges román igazolványra kell váltani, hogy a gyereknek útlevelet lehessen csináltatni, óvodába lehessen adni. Harmadik hónapja várta már, hogy a nagyméltóságú hazai hivatal az okmányt méltóztasson kiadni.)

― A gyerekeket kilenc hónapos koruktól, ha már tudnak ülni, magánbölcsődébe lehet adni. Jót is tesz a gyereknek a társaság, szocializálódik. Mindenféle nemzetbeli gyerekkel együtt volt. A kosztért külön fizettünk. Hároméves kortól pedig kötelezően óvodába kell adni, az már állami és ingyenes, az étkezéseket kell csupán fizetni, késő délutánig ott maradhatnak. Három étkezés 250 euróba kerül havonta.

Az óvodákat a tömbházak földszintjén, üzletek, szolgáltatóegységek szomszédságában rendezték be, nincsenek messze. Orvosra nem volt szükségük, de a családorvosi szolgáltatás nekik is jár. Aki fizeti az egészségügyi hozzájárulást, annak mindez kijár. A gyereket gyerekorvos felügyeli, kezeli, oltja, ha kell, márpedig előírásszerűen kell.

Castellonban több tízezer romániai él és dolgozik, bizonyos vendéglőkben, kávézókban főleg ők a vendégek, egy teret, ahol össze szoktak gyűlni, róluk neveztek el. Több újságjuk is megjelenik a városban. Zömük rendezte helyzetét, őket mindenekelőtt a pénzkereset és a gyűjtés érdekli. Akad lecsúszott egzisztencia is, ,,egyiküknek többen mondtuk, összeadunk neki annyit, utazhasson haza, de ő azt felelte, itthon kikacagnák, úgyhogy maradt a kukázásnál".

Az elbocsátottnak pedig annyiszor négy hónapnyi munkanélküli-segély jár, ahány évet ledolgozott Spanyolországban.

A ,,másként élni" bűvkörében

Laura és férje azért hajtanak, hogy itthon jobban éljenek, egyelőre nem térnének haza, ha nem muszáj. Férjének még van állása, ő a sajátját három hónap után nem biztos, hogy visszakapja. Aggasztó hírek érkeznek a gazdasági válság beálltáról, nem tudja, mint alakul a sorsuk. Hogyha tehetné, kint maradna-e? Egyelőre nem döntötte el. Majd, mint akiből egy vallomás tör fel, megjegyzi: talán a kicsik kedvéért igen. Faggatásomra annyit árul el: megejtőnek, vonzónak, csábítónak érzi nem is annyira a jólétet, ami persze megvan, hanem az embereknek a mienktől elütő mentalitását, könnyedebb életvitelét, vidámságát, előítélet-mentességét. A nyitottságot és bizalmat, amivel az embert fogadják ― a lakáskulcsot másodszori találkozás után például már rábízták, erre itthon biztosan nem kerülhetett volna egyből sor.

― Igaz, egyesek megjárták, de ez a bizalom és befogadókészség fő és vonzó jellemvonásuk marad. Ismerőseim meghívnak magukhoz, vidám összejöveteleket tartanak hétvégeken, egy közös pizzázásra is betértünk nemegyszer. És a gyerekeket másként nevelik, mint mi. Az emberek felszabadultabbak, merőben különböznek az itteniektől, ennek megfelelően nevelik utódaikat is. A szórakozást sem sajnálják maguktól, sokszor a pillanatnak élnek. Nem mindenben jó ez, a gyereket nem tutujgatják, mint nálunk, felnevelik őket, és utána boldoguljanak saját erejükből.

Laurát, bár nem mindenben helyesli, megejtette egy más életstílus és rend varázsa, amire egy turista is ráérezhet, de megélni legfeljebb a vendégmunkás élheti meg. Mikor arról beszél, hogy itthon sokszor már idegenebbnek érzi magát, mint ott, szülei elgondolkozva és nem kis szívfájdalommal hallgatják, miközben persze iparkodnak megértően viszonyulni hozzá. Milliók drámájává vált ez e nyitott társadalomban.