Ha tehát már az újdonsült teátrum falain belül meghatározóvá válik az emberi szálak mindenkori, szűnni nem akaró összefonódása, akkor az is elmondható, hogy a sepsiszentgyörgyi társulat és a Vigadó egymásra találása is határozottan a jó, a kibontakozás lehetőségét hordozó találkozások csoportjába került. Nem csak azért, mert a felső-háromszékiek saját városukban láthatnak remek, eleven vígjátékot, nem csak azért, mert a most emígy is felavatott deszkák, az azokon pörgő játék akár a szentgyörgyi néző számára is nóvum, hanem mert a Vigadó színházterme mind rendezőnek, mind színésznek teljesen újszerű. Más, mint Szentgyörgy bármelyik színházterme, s ez a másság jó kiindulópont.

A darab rendezője, Zakariás Zalán maximálisan, mondhatni, korlátok nélkül él e tér lehetőségeivel, az előadásban hemzsegnek a szellemes ötletek, a néző pedig szinte folyamatosan remek és nagyon jó alakításokon derülhet. Jól adagolt, érzékkel tálalt a humor, az irónia: így a féltékenység s más, a vonzódás, a hódítás és a házasság szokványos gyötrelmeihez tartozó szenvedés elviselhetővé, sőt, szerethetővé válik. Olyannyira, hogy amikor az előadás szünetében ― apró, de remek megoldás! ― az előcsarnokban egy ablak mögé illesztett töredékpódiumon a grófnő zenetanára (Kolcsár József) érzelmek előcsalogatására írt dalokat ad elő ― nem csupán jó érzékkel, hanem kellő mennyiségű cinizmussal fűszerezve azokat ―, egy legendásan szomorkás Leonard Cohen-dal hallatán nem melankóliája bugyrában keresgél a néző ― a vigyor amúgy is lemoshatatlanul arcán ragadt ―, hanem talán arra gondol, tulajdonképpen miért is kellene olyan komolyan vennie ezt az áhított, átkozott szerelmet.