Mindig énekesnek készült, és ebbe a népdalénekléstől a rockerkorszakig majdnem minden belefért. A sepsiszentgyörgyi művészeti líceum egykori növendéke, a Magyar Állami Opera magánénekese, a Szent György Napok nyitóhangversenyének – Giuseppe Verdi: Requiem – tenorja, Bartos Barna a romantikus operák főszerepeiben látja álmai beteljesülését.
– Nyugtasson meg, hogy egy mikóújfalusi gyerek nem oratóriumokat énekelt a szülői házban… Hogyan kezdődött?
– Többek elmondása szerint már az óvodában, felállítottak az asztalra, én énekeltem, a többiek táncoltak. Az első három iskolai évem alatt sok népdalversenyen indítottak el, és többnyire díjakkal tértem haza. Amúgy mindent énekeltem, népdalt, könnyűzenét, édesapám kedvencein, Eddán, AC/DC-n meg Tunyogi Péteren nőttem fel. Édesapám egyik munkatársa, aki maga is hegedülgetett, mondta a szüleimnek: ha a gyermek szeretne énekelni, adjátok zeneiskolába. Nekem meg nem volt kifogásom, hiszen bárki megkérdezett abban az időben, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt feleltem, hogy énekes. A negyedik osztályt így már a Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdtem.
– Nem várták meg, hogy stabilizálódjon a hangja, fiúként átessen a mutáláson?
– Kényszerből ugyan, de persze, hogy megvártuk. A meghallgatásom Kerezsi János igazgató úr irodájában zajlott, elkezdtem a Béres legény, jól megrakd a szekeret című népdalt, Kerezsi a második sornál leállított, és azt mondta, ugye, te vagy, aki a múlt héten megnyerted nálunk a versenyt. Ősszel várunk az iskolában. Amúgy a helyszínen derült ki számunkra, hogy ének szak csak kilencediktől létezik, előtte valamilyen hangszert kell tanulni. Én ugyan gitározni szerettem volna, de csellót adtak a kezembe, a néhai Benkő Enikő volt a tanárom. Egy ideig csalódott is voltam, de egy év után megbékéltem vele, sőt, megszerettem a csellót. Közben megalakult Cserkész Emese Mini Snaps nevű formációja – ő amúgy zeneelmélet-tanárom is volt –, általa rengeteg zenei stílussal szembesültem.
– Hogyan lett ebből rockzene?
– Szinte magától értetődően, hatodikos voltam, amikor létrehoztuk a Kráter nevű együttest. De nem ez volt az egyetlen „elhajlásom”, Opra Balázs zongorakíséretével könnyűzenét énekeltem, amolyan szalonzenét játszottunk, sok meghívásnak kellett eleget tennünk. A népzene fokozatosan kimaradt, talán hetedikes koromban voltam utoljára népdalversenyen, a többi zenei műfajjal azonban nehezen szakítottam meg a kapcsolatot. Kilencedikben Sebestyén-Lázár Enikő tanárnőhöz kerültem klasszikus ének szakra, ő kezdte mondogatni, hogy ezt is, meg azt is abba kellene hagyni, mert egészen más hangképzést feltételez. Nehezen fogadtam el, a legvadabb rockerkorszakomat éltem, vállig érő hosszú hajam volt, minden kellék, ami azzal jár. Tizenegyedik közepére dőlt el bennem, hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémián szeretném folytatni a tanulmányaimat, ami olyan célkitűzésnek számított abban az időben, hogy kimondani is csak halkan mertük. Ezzel együtt elsőre bejutottam, holott senkit sem ismertem ott, és hogy Halmai Katalinhoz kerültem, azt máig a Jóisten kegyének tartom. Egyébként is a Fennvaló vezeti a lépéseimet.
– Ábel a rengetegből minden bizonnyal valamilyen előképpel, elvárásokkal érkezett a magyar zene szentélyébe. Ahhoz képest mi fogadta?
– Énektanítás-tanulás szempontjából Halmai Katalin osztályában és Pogány Imola korrepetálásával messze az elvárásaim fölötti „fogadtatásban” részesültem. A rendszerrel azonban nem tudtam azonosulni teljes mértékben, bár a tehetség – ha rögösebb úton is – előbb-utóbb célba ér.
– Hogy zajlik egy tehetséges, különösebb akadályokba nem ütköző fiatal énekes lépegetése? Például a Bartos Barnáé.
– Az első félévem után egyszer csak egy Szinetár Miklós-rendezésben találtam magam. Az operaszakosok első féléves áriavizsgáját rendezte, de arra az évfolyamra egyetlen tenor sem járt. Az egyetemre öten jártunk tenorok, Szinetár Miklós valamennyiünket meghallgatott, és engem választott. Nem sokkal később, a berlini Hanns Eisler Zeneakadémiával közös produkcióban bel canto operákból, Mozart-operákból adtunk elő részleteket Budapesten és Berlinben is. Ez alapján én énekelhettem Puccini Bohémélet című operája harmadik felvonása utolsó jelenete kvartettjének tenor szólamát. Számomra jó érzés volt, a visszajelzések kedvezőek, hívtak is Berlinbe továbbtanulni, de a zeneakadémiát és Halmai Katalint semmi pénzért nem hagytam volna el, éreztem, hogy folyamatosan fejlődöm. Az ő tanácsára nem próbálkoztam egy ideig kortárs operák előadásával, mert azt mondta, előbb tanuljunk meg énekelni, s csak utána kezdjünk el énekelni.
– Azért segítsen ennek az értelmezésében…
– Mindenekelőtt nem egy Mozart-hang vagyok, az én sötétebb hangszínem inkább Verdi- vagy Puccini-hang, olyan, amilyen a romantikus operákat élteti. Idén nyáron az Operaház felújítja Szinetárnak egy Rigoletto-rendezését, ebben egy előadás erejéig én éneklem a herceget, igazából ez lesz az első főszerepem az Operában. A következő évadban viszont már négy előadásra kaptam felkérést. Szinetár Miklós István, a király rendezésében is volt már egy felkérésem István szerepére, sajnos azt a lehetőséget elsodorta a Covid-járvány.
– Talán azzal is kevesen vannak tisztában, hogy mit jelent a Magyar Állami Operaház magánénekesének lenni. Az ön esetében ez mit jelent?
– A jelenség eredeténél az keresendő, hogy az Operának tizenöt esztendeje nincs állandó társulata. Az ember úgy tesz szert operai magánénekesi státusra, hogy megjelenik a meghallgatáson, amelynek végén szerencsés esetben bekerül egy úgynevezett adatbázisba. Aztán a különböző előadások kapcsán levelet kap az intézménytől, amelyben felajánlanak egy szerepet, azt vagy elfogadja, vagy sem. Kezdőként ritkán utasít el bárki is hasonló felkérést, hiszen a cél a körforgásba való bekerülés. A magánénekes gyakorlatilag vállalkozói-szolgáltatói kapcsolatban van az intézménnyel, minden előadás után számlát állít ki, amely után adózik.
– Lépjünk át az álmok birodalmába: melyik opera, melyik szerep?
– Élek-halok Verdiért, Pucciniért, a romantikus operákért, alig várom, hogy betöltsem a harmincötödik életévemet, beleérjek ezekbe a szerepekbe. Akkortájt szokott kifejlődni az ember testben és hangban, válik késszé ezeknek a szerepeknek az eléneklésére – még ha akadnak is kivételek, és a megfelelő stabil énektechnika is sok mindent lehetségessé tesz. Rigoletto, Tosca, Turandot, Othello mind-mind csábítóak, de semmit sem akarok siettetni, már csak azért sem, mert egyik-másik szerep elénekléséhez emberi érettségben is oda kell jutni. Az éneklés, a technika egy dolog, a szerepformálás viszont másik dimenzió. A Rigolettóra való felkészülésemnek része volt például Victor Hugo A király mulat című színpadi darabjának elolvasása, hiszen ez a mű képezi az opera librettójának alapját. A közeljövőre viszont azt tervezem, hogy minél több versenyen elinduljak, mert ezeken rengeteg intendáns, menedzser, operaházi igazgató jelenik meg. Jövőre Placido Domingóval is énekelek az Operaház színpadán a Nabucco egyik kisebb szerepében, sok mindenben készülök kikérni a véleményét.
– A legutóbbi Szent György Napok nyitórendezvényeként bemutatott darabban, Verdi Requiemjében való fellépést milyen tekintetben kezelte kihívásként?
– Elsősorban a Sebestyén-Lázár Enikő biztatására jöttem, a szüleimmel, a szülőföldemmel, az iskolámmal szembeni „adósságom” részleges törlesztésének céljával. Jelenlegi tanárommal, Komlósi Ildikó Kossuth-díjas operaénekessel erre az előadásra raktuk össze a Requiemet hangról hangra. Összességében jó érzéseket, szép emlékeket táplálok a fellépéssel kapcsolatban.
Bartos Barna
A Magyar Állami Operaház magánénekese, tenor. Sepsiszentgyörgyön született 1996. január 26-án. Tanulmányait a Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte Sebestyén-Lázár Enikő irányításával, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott opera-énekművészi szakon 2021-ben dr. Halmai Katalin egyetemi docens vezetésével. Szerepei: A vihar kapujában – Tadzsómaru szerepében (Pécs, 2019), Richard Strauss: Salome – II. Nazarenus szerepében (Operaház – Budapest, 2020), Giuseppe Verdi: Rigoletto – La donna e mobile; Julian Philips: The Yellow Sofa, Machado szerepében (Zeneakadémia, 2020), Richard Wagner: Parsifal, IV. Apród (Operaház, Budapest, 2021); Carl Maria von Weber: Oberon – Oberon szerepében (Operaház, Budapest 2021); Benjamin Britten: Szentivánéji álom – Fluth szerepében (Operaház, Budapest 2022); Poldini Ede: Farsangi Lakodalom – Kálmán szerepében (Operaház, Budapest 2022); Giuseppe Verdi: Rigoletto – a herceg szerepében (Agora, Szombathely 2022); Giacomo Puccini: Gianni Schicchi – Rinuccio szerepében (Operaház, Budapest 2022); Giuseppe Verdi: Othello – Roderigo szerepében (Operaház, Budapest 2023); Szergej Prokofjev: Háború és béke – Ivanov/A bál házigazdája/ Andrej herceg küldönce (Operaház, Budapest 2023); Giuseppe Verdi: Requiem (Sepsiszentgyörgy, 2023). Díjak: Fischer Annie Zenei Előadóművészeti Ösztöndíj (2021).
