A mezei csiperke (Agaricus campestris) annyira népszerű ehető gombánk, hogy nem véletlen, ha újra emlegetem összetéveszthetőség kapcsán. Szó volt róla, hogy nincs bocskora, húsa sötétedik, s e jellemzői elkülönítik a gyilkos galócától, de nem emlegettük, hogy ehető gombával is összetévesztik, mint a nem oly finom fehér tarlógombával (tarlóőzlábgomba, Leucoagaricus leucothites).
Elég lenne a tönkből való kifordíthatóságára meg lemezei nem sötétedő voltára figyelni, s elkerülhető a tévesztés. Jó, ha óvakodik tőle, aki nem biztos a dolgában, mert tarlógombánk valóban hasonlít a halálosan mérgező gyilkos galóca kifakult példányaihoz és a fehér galócához (Amanita virosa) is, mely viszont ritka tájainkon.
Elég gyakran összetévesztik az ehető csiperkét kevésbé veszélyes, de ugyancsak mérgező más csiperkékkel. Egyszer itt, Szentgyörgyön egy természetbarát kolléga jelezte, hogy ugye, nyugodtan adhat a kertjében bőséggel termő csiperkéből. Megnéztem, sajnos, tintaszagú csiperke volt az (vékonyabb húsú, szürkésbarna pikkelyes a kalapja, elvágva sárgul s karbolszagú), nem ajánlhattam fogyasztását.
Ahogy a sárguló csiperkéét sem, melyet jó gyomrú, szívós, ellenálló szervezettel bírók bizony a tiltás ellenére is esznek vidékünkön is, s mondják: nem lett bajuk. De lehetett volna, teszem hozzá. Meg aztán utóbbi azon kívül, hogy nyomásra (főleg a tönk alján, de máshol is) sárgul, nagyon kellemetlen vegyszerszagot áraszt, és nagyon el tudja rontani az ínycsiklandónak ígérkező ételt...
Zsigmond Győző
