Tegye a szívére a kezét, akit meglepett az, hogy Zelenszkij elnök a Barátság vezeték felrobbantását fontolgatta azzal a nem is titkolt céllal, hogy Magyarország teljes iparát ellehetetlenítse.
Tegye a szívére a kezét, akit meglepett, hogy a Washington Post Zelenszkijt újabban egy „agresszív” tendenciákat mutató vezetőként jellemezte, akinek az agresszivitása éles ellentétben áll azzal a publikus imázzsal, amit a politikai PR-gépezet kitalált számára.
Ukrán zászló és fényképek a Majdanon elhunytakról egy fatörzsön Kijevben 2017-ben. A szerző felvétele
Nos, nekem személyesen volt alkalmam meggyőződni az ukrán diplomácia milyenségéről 2017-ben, amikor egy román parlamenti delegáció tagjaiként Kijevbe utaztunk annak érdekében, hogy megpróbáljunk hatni az ukránokra a román és magyar kisebbség nyelvi jogainak ügyében. Ez évekkel a jelenlegi háború kitörése előtt történt, de a hangulat akkoriban is pontosan ugyanilyen volt Kijevben, és az ukrán politikusok hangneme 2017-ben is ugyanilyen volt, mint most: udvariatlan, nyers, rendreutasító, ellenvéleményt nem tűrő.
A látogatás során az ukrán parlamentben képviselőkkel találkoztunk, valamint az akkori külügyminiszterrel és a nyelvi törvény kidolgozásáért felelős oktatásügyi államtitkárral. Kijózanító és elkeserítő élmény volt, a kompromisszumnak a leghaloványabb nyomát sem lehetett a képviselők magatartásában fellelni, csakis és kizárólag a maguk mantráját hangoztatták, és olyan stílusban, amitől az embernek kinyílik a zsebében a bicska. Részt vettem néhány politikai tárgyaláson életemben, de olyanon nem, az ukránt kivéve, ahol az egyik fél teljesen normálisnak tartja a másik sértegetését és kioktatását, végig éreztetve az erősek fölényét. Ha két szóban akarnám összefoglalni az Ukrajnában tapasztaltak alapján, hogy mit jelent az ukrán diplomácia, csak azt tudom mondani: számukra a diplomácia egyszerűen az erő nyelve.
Kijev egyébként már 2017-ben egy kimondottan furcsa városnak tűnt. Számomra nagyon meglepő módon egyfajta fura halottkultusz uralkodott a belváros utcáiban, a fák törzsére mindenhol a Majdanon elhunyt emberek fényképei voltak kiszegezve, és ugyancsak az utcákon síremlékeknek tűnő fekete márvány kegyhelyek voltak kialakítva, szintén az elhunytak képével, gyertyákkal, virágokkal. És természetesen mindent beborított az ukrán zászló, a központban egy körforgalomban hatalmas, olyan hatalmas zászlók lengedeztek, hogy leírni is képtelenség, a fák törzse körbe volt tekerve ukrán nemzeti színű szalagokkal, és sorolhatnám. Szóval, Funar kilencvenes évekbeli kolozsvári dekorációi messze eltörpülnek az ukrán nacionalizmus vizuális megjelenítéséhez képest Kijevben, és jelzem: mindez 2017-ben.
Arról nem is szólva, hogy a delegációnk egyik tagját, egy moldovai köztársaságbeli, de román parlamenti képviselőt az országba való belépéskor nemes egyszerűséggel lekapcsoltak és őrizetbe vették, az illető „bűne” az volt, hogy korábban többször román könyvadományokat vitt az ukrajnai román közösségnek. Végül kénytelenek voltunk a reptéri fogdában hagyni a kollégát, akit aztán a román nagykövet szedett ki valahogy az ukrán hatóságok kezei közül a nap végére.
Mindezen saját tapasztalatok fényében számomra sohasem volt hihető az a narratíva, amit a Nyugat felépített Ukrajna köré, ugyanis saját szemmel láttam és tapasztaltam az ukrán diplomácia eszközeit, jóval a háború megindulása előtt. Az ukrán vezetők magatartását a Nyugat azzal magyarázza, hogy megtámadták őket. Igen, valóban megtámadták őket, valóban Oroszország az agresszor, ezt nem is vitatja senki, az viszont, hogy az ukrán vezetők stílusát a háború alakította volna ki, nagyon is vitatható állítás. Kérdés, hogy a Nyugat miért szentesíti ezt a magatartást.
Politológusként és a parlamenti diplomáciában jártas emberként erre csak azt tudom mondani, hogy azért, mert nincsenek eszközei ennek a magatartásnak a kezelésére. Amikor az erő a protokollal találkozik, egyszerűen félresöpri azt. Európa elhitte magáról az elmúlt nyolcvan évben, hogy a szelíd és toleráns magatartás felül tudja írni azokat az erő vezérelte civilizációs beidegződéseket, melyek egyrészt a totalitárius rendszerek mellékhatásaiként jöttek létre Európa legkeletibb részén, másrészt teljesen más fejlődéstörténelmi okai vannak. Sem Ukrajna, sem Oroszország esetében nem lehet megfeledkezni arról a tényről, amit legtöbb keleti szlávokra szakosodott történész állít: ezen országok több száz évig az Aranyhorda fennhatósága alá tartoztak, és tulajdonképpen úgy tudták legyőzni, hogy sok tekintetben hasonlóvá kellett válniuk a Hordához módszereiben és magatartásában, sőt, túl kellett szárnyalniuk azt. Míg a moszkovita fejedelemség a kazanyi tatárokkal volt elfoglalva, addig az ukrán sztyeppéken a kozákok és különféle kipcsák, mongol törzsekből kialakult tatárok uralkodtak a szlávokon, egészen addig, amíg a Krímet Oroszország Nagy Katalin idején a tatároktól el nem vette. A zaporozsjei kozákokról pedig közismert a történet, hogy a török szultánt is egy keresetlen levélben küldték el melegebb éghajlatra. Nos, sokkal jobban értjük az ukrán diplomáciát, ha a zaporozsjei kozákoknak a török szultánhoz intézett híres levelét vesszük alapul, mert az is a nyers, kendőzetlen erő nyelve volt. És nyugodtan tekinthetjük az ukrán diplomácia előfutárának.
Mindenesetre egyes volt kommunista országok sikeres integrálása után az unió azt hitte, az ukránok és oroszok tekintetében is képes ezt a civilizációs reformhatást elérni. Ennek azonban pontosan az ellenkezőjét látjuk, legalábbis egyelőre. Mivel az unió és úgy általában a Nyugat képtelen gátat szabni az ukrán magatartásnak, az európai politikai eliteknek nincs más választásuk, mint sodródni az árral és remélni a legjobbakat.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
A zaporozsjei kozákok levele a török szultánnak
„Te – török sátán, az átkozott ördög testvére és rablótársa, magának Lucifernek titkára. Az ördögbe is, hát milyen lovag vagy te, ha csupasz seggel még egy sünt sem bírsz agyoncsapni? Az ördög kiszarja, sereged meg felzabálja. Nem vagy te jó arra, hogy keresztény fiak éljenek alattad, a seregedtől nem félünk, földön és vízen megütközünk veled. Te babilóniai szakács, makedóniai kerékbe törő, jeruzsálemi serfőző, alekszandriai kecskebaszó, a Nagy és Kis Egyiptom disznópásztora, örmény disznó, tatár tegez, kamenyecki hóhér, podolszkiji gonosztevő, a világ és alvilág bohóca, magának a viperának unokája és a faszunk görbülete. Te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája, te kereszteletlen tökfej, hogy baszom az anyádat. No, imigyen szóltak hozzád a zaporozsjeiek, te takony. Még a keresztények disznajait sem fogod te terelgetni. Most fejezzük be, mivel a dátumot nem tudjuk, kalendáriumunk nincs, az év az évkönyvben, a nap meg ugyanaz, mint nálatok. Ezért seggbe is csókolhatsz minket.
Aláírók: Iván Szirko ezredatamán és az egész zaporozsjei sereg.”
