László Zsuzsa
A minap megjegyezte egy barátom (nem először), hogy nagyon kitárulkozom az írásaimban. Hogy nagyon személyes dolgokról írok, már szinte mindent lehet tudni rólam.
Nem kritikának szánta, csak megemlítette. Aztán rögtön próbálta megfejteni a miértjét, kereste a magyarázatot. Szerinte, aki színésznek adja a fejét, abban alapvetően ott tombol az exhibicionizmus. És mivel én jó ideje ezt a fajta magamutogatást színészként csak elvétve élem meg, hát kiírom magamból.
Ezen jót vitatkoztunk. Hiába érveltem igen elszántan, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Például azzal, hogy nagyon sok színész szemérmes, az életben gátlásos, rejtőzködő, hogy jómagam sem erősítettem soha a harsányak táborát. Ha időnként az ellenkezőjét mutatom, az pont a frusztrációm leplezésére megtett sikeresebb vagy néha egészen bénára kerekedett próbálkozás. Aztán hogy nekem az írás nem színházpótló hobbi, régebbről datálódó, merész próbálkozás. Hogy valamikor nem gyakoroltam ilyen rendszerességgel, az más kérdés.
Szóval, felsorakoztattam mindent, amiről úgy gondoltam, meggyőzhetem arról, hogy téved. De a barátom régről ismer, azon kevesek közé tartozik, akiket nem tudok átrázni. Nem is akarom, szó sincs róla. Sőt, eljuttat arra a pontra, amikor magammal is pontosabban, olykor kíméletlenül szembe kell néznem, és jó esetben ezt meg is tudom tenni. Mert mire való egy igazi barát…?
És be kellett látnom, hogy igaza van. Bármennyire is ellentmondásos, bennem is, ha éppenséggel nem is dühöng, de mindenképp igen nagy erővel munkálkodik az exhibicionizmus, minek tagadjam. És egyetlen rejtőzködő, gátlásos, frusztrált színházcsináló (továbbra sem kedvelem ezt a szót, de ez van…) sem tudna színházzal foglalkozni a benne lévő magamutogatási vágy, ösztön nélkül. Hajtóerő, beismerjük, vagy sem. Elhisszük, vagy sem. Furcsa ellentmondása ez a színészi létnek.
És be kellett látnom, hogy talán az írással kapcsolatban is igaza van. Az itt történő kitárulkozásomnak, személyes hangvételnek is ugyanaz a motorja. Annyit még halkan megjegyeztem, hogy nem tudok, nem is akarok másként csinálni semmit. Felvállalom magam. (Na, bumm!) Bár van egy meglehetősen nagy különbség a színház és írás között. A színházban el lehet „bújni” a szerep mögé, simán mondhatom, hogy az nem én vagyok. Akkor sem, amikor a legmélyebben magamat rakom oda. Amikor írok, nincs mi mögé elrejtőzni. Itt a bátorságot inkább az adja, hogy nem látom, ha valaki az én soraimat olvasva húzza az orrát. Igazából ez is egyfajta bujkálás, védett vagyok. Szóval, van ellentmondás a rejtőzködés és magamutogatási ösztön, vágy között bőven.
Bocsánat, hogy ez is személyesre sikeredett. Lesz másképp is, megígérem.
Borítókép: Pixabay
