Érdekesnek ígérkező új terek

Az érdeklődők első csoportját Kelemen Kálmán történész fogadta a múzeum csarnokában. Elsőként a múzeum tervezője, Kós Károly szerteágazó tevékenységét méltatta – építészi munkája mellett író, képzőművész, lapszerkesztő, mezőgazdasági szakcikkek írója, főiskolai tanár, a második világháborút követően Bukarestben képviselő volt –, majd a sepsiszentgyörgyi kötődését emelte ki. Mint mondotta, a városba tervezett tizenhárom épülete közül végül tíz megépült, kár viszont, hogy nincs egy olyan negyedünk, amelyen egységesen érezni lehetne hatását.

A múzeumépületről szólva úgy fogalmazott, nem kétséges, hogy Kós Károly a város legikonikusabb épületét alkotta meg száztíz éve: körvonalaiból is messze földön felismerik. Különlegességet ad neki az is, hogy egyszerre idéz erdélyi várat, református templomot vagy éppen hagyományos faházat.

Az épületet nemcsak felújították, hanem sok tekintetben újra is gondolták, nagy valószínűséggel az sem fog ráismerni, aki az elmúlt években részt vett a múzeum eseményein – ígérte. Az első újdonsággal már a bejáratnál találkozik a látogató: a néhai kapus­szobából szuvenírbolt és jegyiroda lett, a másik oldalon, ahol nemrég még Gábor Áron rézágyúja volt kiállítva, eredeti rendeltetésének megfelelően a tudományos könyvtár kap helyet.

A népes érdeklődő sereg végigjárta az emeleteket és az alagsort, s bekukkanthatott oda is, ahová máskor nem lesz alkalma. Tudni lehet már, hol rendezik be a Kós Károly életútját bemutató tárlatot és a Géniusz a hősök mögött című kiállítást, hol kap új helyet a város- és múzeumtörténeti tárlat, megtekinthető volt Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című alkotása, részletesen ismertették a kápolnaterembe visszaállított, Zaboláról idekerült szárnyas oltár és a barátosi református templom egykori festett kazettás mennyezetének történetét.

Bürokráciával kellett megküzdeni

Az épület több évig tartó felújításával járó kihívásokról szóló beszélgetést Bartha Zonga múzeumpedagógus vezette fel, a múzeumépítés történetét ismertetve, majd azokat méltatta – igazgatótól kezdve a teremőrökig –, akik lelkesedésükkel és fáradhatatlan munkájukkal hozzájárultak a sikeres felújításhoz.

Ambrus-Hlavathy Zsófia és Török Áron építészek egymással folytatott beszélgetéséből fény derült az építést megelőző évtizedek történéseire – arra, miképp alapozta meg a múzeumot Zathureczky Emília magángyűjteménye, hogy miként indult el az építkezés megszervezése a múlt századforduló elején és milyen szempontokat tartottak fontosnak. Természetesen sok szó esett Kós Károlyról is, aki a tervezés során egy személyben úgy dolgozott, mint ma egy csapat: ha nem is részletesen, de minimális szinten alaprajztól az ajtókilincsek megrajzolásáig mindent maga végzett. Hogy a kivitelezést alig két év alatt sikerült elvégezni, ahhoz viszont nagyon kellett a helyi mester­emberek elhatározása is, akik összefogtak és közösen tettek ajánlatot az építésre. Kicsit úgy volt, mint most, amikor helyi tervezők és kivitelezők szövetkeztek a jelentős munka elvégzésére – mondotta Hlavathy Zsófia.

Habár a felújítást – mondhatni országos szinten is kivételesen – sikerült idő előtt elvégezniük, nem ment minden zökkenőmentesen. A bő húszfős tervezőcsapatnak sokszor kellett a bürokráciával megküzdenie, és az sem könnyítette életüket, hogy a múzeum különleges igényeit is figyelembe kellett venniük. Például az igen értékes könyvgyűjteményt nem lehetett elköltöztetni, az egyik falat viszont feltétlenül meg kellett erősíteni. Ugyanúgy, a barátosi templomból származó festett kazettákat sem tudták a felújítás idejére leszerelni, mert az azzal, illetve a felújítással és szakszerű tárolással járó költségeket nem volt miből fedezni, ezért köztes megoldást kellett választaniuk a remekül dolgozó Baumeister Kft. szakembereinek.

A múzeum eredeti épületéhez a hetvenes években hozzátoldott részt nem kellett volna műemlékként kezelniük, mégis úgy bántak vele – ami minden bizonnyal javára válik –, de a gépészetet és minden hasonló modern felszerelést, ami nem illett volna az évszázados falak közé, oda bevitték.

Lebontották az elmúlt évtizedekben húzott térmegosztó tégla- és gipszkarton falakat, úgyhogy a belső tér ma szinte úgy néz ki, amint Kós Károly valaha elképzelte. Érdekesség, hogy némi kutatómunkával kiderítették: az eredeti tetőcserepek nem Zsolnay-termékek, pedig még Kós is annak mondta azokat. Hogy miért alakult így? Az eredeti elképzelés minden bizonnyal az volt, hogy a híres manufaktúrától szerzik be a cserepeket, de lehet, spórolni kényszerültek, és az is meglehet, Kós Károly gondolta meg magát és a helyi termék mellett döntött, mely valószínűleg Kézdivásárhelyről származik.

Milyen legyen az arculat

Koter Vilmos képzőművész, aki az elmúlt években reklámügynökségek adminisztratív és kreatív vezetőjeként dolgozott, a Székely Nemzeti Múzeum új arculati megjelenítésének kidolgozásából adott – mint mondotta – ízelítőt. Feladatának rejtelmeibe bevezetve elmondta, a tervezés előtt meg kellett ismerni a „terméket”, ezért komoly kutatást kellett végeznie, s különös figyelmet kellett fordítania Kós Károly munkásságának alapos feltérképezésére is. Mert Kós a maga korának modern grafikusa is volt, a múzeumtervezés során pedig a megjelenítés részleteire is odafigyelt, az általa végzett minőségi munkán nem lehetett túllépni, ahhoz valamiképp idomulni kellett. Igyekezett megfigyelni azt is, hogy a nagyobb múzeumok és gyűjtemények miként kommunikálnak.

Komoly feladat elé állította a logókészítésnél, hogy az épület formája széles körben ismert. Rengeteg vázlatot és variációt készített, amíg megtalálta azt a formát, amelyben az SZNM betűszó formája a székelységre utal – végül kopjafára, faragásra emlékeztet –, de modernül is hat. Az arculatnak azért lett kék és okker a színe, mert azok kötődnek az épülethez.