Nagyon furcsa közjáték tanúi voltunk szombaton: egy magánhadsereg elindult Moszkva felé azzal a céllal, hogy lecserélje a központi katonai hatalmat, melynek vezetőjét inkompetensnek nevezte. A nap elején a legegetrengetőbb nyilatkozatokat hallottuk mindkét részről, a magánhadsereg vezetője nyíltan a Putyin-rezsim ellen fordult, s maga az orosz elnök is dörgedelmes tévébeszédben ítélte el a magát önállósító hadurat. A nap végén azonban már az összes szereplő úgy nyilatkozott: nincs itt semmi látnivaló, minden rendben, nem is történt semmi különös, mindenki nyugodtan menjen haza.
Ahhoz, hogy megértsük, mi ment végbe szombaton Oroszországban, azt hiszem, egyrészt az orosz történelmi gyökerekhez kell visszanyúlni, másrészt az orosz politikai kultúrát kell közelebbről megvizsgálni.
Ami az orosz történelmi hagyományokat illeti, a nemzet egész történelme a cár és a nagybojárok véres küzdelméből áll, egészen a modern időkig. Ha csak Rettegett Ivánra gondolunk: gyermekkorát totális rettegésben töltötte a bojároktól, aztán a hatalmát úgy tudta megszilárdítani, hogy véres leszámolásokba kezdett velük szemben. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy az orosz cári udvar bizonyos tekintetben a bizánci császári udvar „folytatása” volt, az utolsó bizánci császár unokahúga, Sophia Palaiologina III. Iván orosz uralkodó felesége lett, vagyis Rettegett Iván nagyanyja egy bizánci hercegnő volt, aki a moszkvai udvart bizánci stílusúra alakította, annak minden előnyével, de ugyanakkor annak minden toxikus jellemzőjével. A cári Oroszországban tehát a politikai kultúra nagyon sarkítva és elnagyoltan a következő elemekből állt össze: a mongol időből származó sztyeppei hagyományok vegyítve a bizánci és ortodox elemekkel, hozzáadva ehhez azt a keleti szlávokra jellemző extrém feudalizmust, ami a jobbágyokat annyira kiszolgáltatottá tette, hogy az Európában még hűbéri viszonyok között is nagyon nehezen elképzelhető. Ehhez adjuk hozzá a bolsevikok szintén nagyon erőszakos vonalon haladó magatartását, s meg is érkezünk a mai orosz politikai kultúrához. De mit jelent mindez, és miért van jelentősége?
A politikatudomány nagy jelentőséget tulajdonít az adott országokban uralkodó civil kultúrának. A politikai cselekvés mindig az adott politikai kultúra mentén mozog, tehát a politikai szereplők cselekedeteinek az illető ország politikai és civil kultúrája a mércéje. Pontosabban, hiába próbáljuk európai szemmel megérteni azt, ami Oroszországban vasárnap végbement, ehhez igazából „szemüveget”, azaz látásmódot kell cserélni.
Vasárnap egyvalami világosan kiderült: Oroszország nem egy modern, európai értelemben vett állam. Egy ismerősöm találóan „Warlordisztán”-nak (Hadúrisztán) nevezte, és nagyon sok tekintetben igaza van. Még akkor is, ha közben azt láttuk, hogy a központi hatalom éppen letöri a hadurak hatalmát, és ilyen vagy olyan módon leszámol velük. Én hosszú távon nem fogadnék nagy összegben Prigozsin életére, bár lehet, ezt az egész cécót azért művelte, hogy életben maradjon. Hogy ez összejön-e neki hosszú távon (Fehéroroszországban), azt meglátjuk.
Paradox módon ez a lázadás egyszerre tüntette fel Putyint gyengének, ugyanakkor azt is eredményezte a szó szoros értelmében a nap végén, hogy az orosz fél megszabadult Prigozsintól anélkül, hogy érdemi engedményeket, egyáltalán bármilyen politikai kompromisszumot kellett volna tennie. Úgy tűnik, Prigozsin csak egyvalamit akart: életben maradni. Ugyanakkor a helyzet élesen rávilágított az orosz állam szinte középkori viszonyrendszerére és szerkezeti hiányosságaira, egyértelművé tette, hogy ezt a struktúrát csak brutális erővel lehet egyben tartani.
Ugyanakkor Putyin imázsa is változott a Nyugat szemében. Véreskezű diktátorból hirtelen gyenge cárrá alakult, aki nem képes rendet tenni az emberei között. Ebben azért van igazság, mert sokak számára érthetetlen, miért kellett megvárni ezt a kenyértörést: egy előrelátó vezető azért látja minden emberében mind a pozitív, mind a negatív potenciált. Putyin valamiért hagyta elfajulni a helyzetet, talán soha nem tudjuk meg, hogy szándékosan, vagy egyszerűen meghaladta őt a helyzet. S bár számára legalábbis megnyugtatóan végződött a furcsa epizód, azért ez nem jött jól egy háborús helyzetben, ezt talán maga Putyin is pontosan érzékelte, amikor 1917-ről szólt televíziós beszédében szombaton.
Az orosz cárok hosszú sorában mindenféle sorsú uralkodó megtalálható, de talán leginkább szöges ellentétei egymásnak, azaz a két véglet Rettegett Iván és II. Miklós cár. Egyikük leszámolt minden politikai ellenfelével, és nemcsak kiűzte az országból a mongolokat, de elfoglalta a Kazanyi kánságot, a másik a cári hatalom abszolút csúcsán folyamatosan teret veszített, egészen addig, amíg az életét is elveszítette.
Most már egészen kíváncsi vagyok, Putyin melyikük sorsára jut, az Ivánéra vagy a Miklóséra, mert a pakliban jelen pillanatban mindkettő benne van.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
