Orbán Edit 19 esztendeje a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház református lelkésze. Őt mutatjuk be az alábbi beszélgetésben.
– Hol kezdődött pályafutásod, hogyan érkeztél meg mostani szolgálati helyedre?
– 2000-ben végeztem a teológiát. Férjemmel Hunyad megyébe kaptunk kihelyezést, ahol ketten öt falut láttunk el, majd kilenc hónapig a férjem Petrozsényba is beszolgált. Alpestes, Kisbarcsa és Csernakeresztúr voltak az én szolgálati helyeim, a férjem pedig Rákosdon és Gyaláron szolgált. Pályafutásom, pályafutásunk legelején azt kérdezték tőlünk a gyülekezeti tagok: „S osztán románul tudnak-e prédikálni?” Még beszélni sem helyesen, nemhogy prédikálni. Románból mindig jó jegyeim voltak, az érettségi vizsgán is jó jegyem volt, csak a megszerzett „tudás” volt használhatatlan. Családlátogatáskor nem az irodalmi művek elemzése, a bemagolt meghatározások voltak a beszélgetés témái. Az ott eltöltött három év alatt megtanultam beszélni és prédikálni is románul. Azt is megtapasztaltam, hogy a magyar és a román ember nagyon jól tud együtt élni és egymásnak segíteni. Ha nálunk volt közmunka vagy ünnep, jöttek az ortodox emberek is a faluból, és fordítva is így működött. Ez természetes volt. Aztán 2003-ban a férjemet meghívták Hidvégre lelkésznek, így jöttünk haza. 2005. január elsejével kaptam kórházlelkészi kinevezést, azóta vagyok a kórház református lelkésze.
– Hogyan tekintettél a kórházi lelkész feladataira? Volt előzőleg tapasztalatod? Tudtad, hogy mire számíthatsz?
– Kolozsváron rövid ideig részt vettem a kórházmisszióban, de az kimerült a betegek istentiszteletre való hívogatásában, ezt nem éreztem a magaménak. 2002-ben elkezdtem a Budapesti Károli Gáspár Egyetem Illyefalvára kihelyezett mentálhigiénés szakképzését, itt nyílt lehetőség bepillantásra a kórház- és lelki gondozói területre. Tanáraink dolgoztak a klinikumban, sokat meséltek, sok tapasztalatot megosztottak. A kórházlelkészi szolgálatba igazából belecsöppentem, nem volt más lehetőségem. Tiszta volt számomra, hogy az én kórházlelkészi szolgálatom nem istentiszteletre való hívogatásról fog szólni, hanem hallgatni és beszélgetni fogok. Elvárásaim nem voltak, nem számítottam semmire, csak hallgatni és beszélgetni akartam. Szeretettel gondolok Török Áronra, néhai unitárius kórházlelkész kollégámra, aki érkezésemkor a szárnyai alá vett. Elkísért a kórházi osztályokra, bemutatott az osztályon dolgozóknak, mesélt arról, hogy ő hogyan alakította ki a saját rendjét.
– Milyen nehézségekbe ütköztél? Ért-e csalódás?
– Elvárásaim nem voltak, így nem ért csalódás. Nehézség... talán az, hogy a felújítási munkálatok miatt (szűk egy éve) átjáróház az irodánk, ahol már nem lehet beszélgetéseket folytatni. Gondolom, hogy meg fog oldódni, hiszen a kórház mindig biztosította számunkra a külön helyiséget és minden szükségeset.
– Kiket látogatsz?
– Akik feliratkoznak, akik telefonálnak, akikhez hívnak a kollégák, akikhez hívnak a hozzátartozók... Van egy segítőnk, aki heti rendszerességgel lejárja a kórtermeket, felírja azokat, akik szeretnének a lelkészeikkel találkozni.
– Mire figyelsz egy-egy beteg ágya mellett?
– A betegre, és igyekszem a Lélekre figyelni.
– Milyen pluszt tudsz szolgálatoddal hozzáadni a beteg gyógyulási folyamatához?
– Az embert test és lélek egységeként értelmezem, a betegségek nagy részét pedig pszichoszomatikus eredetűnek látom. Azt gondolom, nem elég csak a testtel foglalkozni, ha a lélek beteg marad, fenntartja a betegséget, vagy produkál egy másikat. A kórházba kerülést sokszor több évnyi fájdalom, leterheltség, sértettség, trauma előzi meg. Aki ezt felismeri, az már egyet lépett előre a gyógyulási folyamatban. Aki hozzám fordul, az Istennél, a hit oldaláról próbál választ keresni, segítséget kérni. És tudunk beszélgetni, imádkozni, és van felszabadulás, kiengesztelődés, elengedés, gyógyulás.
– Van-e olyan sikerélményed, amit szívesen megosztanál?
– A beszélgetésekben, lelkigyakorlatokban kísérőként, útitársként veszek részt. Útitársa vagyok azoknak, akik azt az utat választják, amit én tudok mutatni nekik: az Isten útját. Ha haladnak, meglépnek dolgokat, az nem az én sikerem. A visszajelzéseknek viszont örülök. Ezek mindig azt erősítik meg bennem, hogy érdemes a hit útját járni, érdemes a jézusi „receptet” kiváltani, mert működik.
– Van-e olyan kedvenc igéd, mottód, motiváló gondolatod, amely segít ebben a szolgálatban?
– Péter a tengeren jár: Máté 14, 22–33. Ez a történet mindig felemel, ebbe mindig kapaszkodhatok. Ha Jézusra figyelek, a lehetetlen eléréséhez is erőt ad!
Marosi Tünde
