A temetés után újra dolgozni kezdtem, mert lejárt a szabadságom. Úgy éreztem, hogy a temetés helyére tette bennem a dolgokat, a váratlan halál következtében felborult lelki egyensúlyt. Jólesett látnom a gyülekezet tagjait, akik ugyan nekem ismeretlenek voltak, de most már sejtettem, hogy családom fizikai háttere mellett ők jelentették anyámnak a hiányzó lelki hátteret, az együtt imádkozók közösségét, amit mi elközömbösödésünk miatt nem nyújthattunk.
Sok háborgó, tiltakozó „miért” jutott bennem nyugvópontra, én pedig örültem ennek a különös szélcsendnek.
Idő múltán azonban ez a néma szélcsend kezdett zavarni. Túlságosan is csendes volt, szinte üres. Mindenki tette a maga dolgát. Már nem vártam a mamát, hogy megjelenik az ajtóban, tudtam, hogy a teste kinn van a temetőben. A lelkéről még nem gondolkoztam. Már nem zavart, ha valamiért be kellett mennem a szobájába, tudtam, hogy üres. A következő szombaton alaposan ki is takarítottam, letörölgettem a port, átfényeztem a bútorokat, megtisztítottam az ablakokat, felfrissítettem a terítőket. Az eredménnyel meg voltam elégedve. Szinte újjászületett a szoba.
A bennem levő üresség azonban nem akart elmúlni. Előkerestem a saját Bibliámat, aztán elvettem Karcsiét – nem vitte magával, úgy látszik, neki sem hiányzott külföldön –, mert észrevettem, hogy az enyém még a régi fordítás, az övé viszont már az új. Időnként, amikor egyedül voltam, lapozgattam benne, már tudniillik az újszövetségi részben, és találomra bele-beleolvastam. Néha mindkét fordítást megnéztem, mert kíváncsi voltam a változásra. Így találtam rá Jézus egyik példázóbeszédére, melyben a tisztátalan lélek kiűzéséről és visszatéréséről van szó (Mt 12,43–45). Nekem itt a régebbi szöveg tetszett jobban, mert ez illett rám. A temetés kisöpörte a szívemet, s most olyan volt, mint a mama szobája: kitakarítva, felékesítve, de üres. Ez az ürességérzés szegődött mellém. Nem voltunk mi rossz család, gondolom, az átlag mértékét megütöttük. Mégis, mintha a mama jelenléte, észrevétlen segítsége valami sajátos középponttá tette volna őt, munka és iskola után hozzá gyűltünk, neki számoltunk be a velünk történtekről. Most, hogy ő kilépett a körből, ez a beszámoló is elmaradt. Gondoltam rá, hogy újra kellene indítani, de a mama hiánya értelmetlenné tette. Sokat töprengtem azon is, hogy miként lehetne ezt az ürességet megszüntetni.
A megoldáshoz az vezetett, hogy megnéztem az új szöveget. Az üres helyett a gazdátlanul szóra leltem. Így most már értem: ahogy az üres lakást egy szemfüles lakásfoglaló azonnal beköltözve birtokba veszi, ellenben azt a lakást, melynek gazdája ott lakik, nem tudja elfoglalni. Ezek szerint „Gazdára” lenne szükségem. Ha a megüresített, megtisztított szívem Gazdára lelne a Jó Pásztorban, Jézus Krisztusban, akkor nem lenne bennem az üresség. Gyanúm szerint más is történne velem. Még mindig inkább befelé figyelek, arra, ami bennem végbemegy. A „férfiak” néha szóvá teszik, hogy önző vagyok, azt hiszem, hogy csak nekem van gondom, bajom, csak nekem hiányzik a mama, és folyton a gyermekkoromról, a mamával kapcsolatos élményeimről akarok beszélni, az ő dolguk nem érdekel. Nincs igazuk, engem ők is érdekelnek. De most az üres szoba megtöltése mindennél fontosabb nekem, mert félek, hogy ez az üresség „beszippant” engem, és valami helyrehozhatatlan dolog történik. Találtam az énekeskönyvben egy szép éneket, egyik verse az én kérésem is lehetne:
„Jöjj és lakozz bennem: Hadd legyen már itt lenn Templomoddá szívem-lelkem!
Mindig közellévő: Jelentsd Magad nékem, Ne lakhasson más e szívben.
Már itt lenn Mindenben Csakis Téged lásson, Leborulva áldjon!”
