Reggel felkelés után már ott motoszkál a fejünkben a gondolat, vajon el tudunk-e készülni minden dolgunkkal időben, vajon milyen hangulatban lesz a főnökünk, vajon találunk-e parkolót. Aztán aggódva engedjük el gyermekeinket iskolába, óvodába. Estig még aggódunk két kilométernyit az otthon elvégzendő dolgokért.

Ha idősebbek vagyunk, és már nagyobbak a gyermekeink, aggódunk, hogy vajon nem keverednek-e rossz társaságba, megtalálják-e életcéljukat, párjukat.

Mivel e kérdésekre nem ad választ senki, szuperszonikus sebességűre gyorsítjuk aggódási reakcióinkat, valahogy így: Ha lányom most elfoglalja azt a munkahelyet, amit felajánlottak neki, vajon nem vet-e rá szemet a főnök? Ha minden rendben lenne, akkor nem veszett volna össze a barátjával. De mi van, ha korrekt a főnök, és a lányom úgy gondolja, hogy... Ez egészen addig fokozódhat, míg egy kitűnő szappanopera körvonalazódik gondolatunkban.

A forgatókönyvet át lehet írni a ,,miért nem jött haza idejében a férjem, feleségem?", a ,,miért késik a gázszámla, és vajon mennyit fizetünk?", a ,,vajon kitart-e még az egészségem?" stb. mintákra is.

Ha estig nem volt elegünk az aggódásból, akkor hiánypótlónak kitűnő egy szokványos tévéhíradó. Aggódhatunk a francia diáklányért, aki még mindig nem került elő; a palesztin—zsidó vagy más háborúért; a békéért, ami törékeny, ha végre megköttetett; kedvenc csapatunkért és kegyelemdöfésként az időjárásért.

Az aggódást nem tanítjuk, de civilizált világunkban a gyerekek erre is nagyon fogékonyak. Már az óvodában elkezdenek aggódni, hogy az övék lesz-e valamelyik főszerep. Aztán jól lehet aggódni a jegyekért, vizsgákért, hiszen otthon is aggódnak ezekért.

A sok aggódás közepette elfelejtünk örülni a jól eljátszott mellékszerepnek, legalább időnként a közepes jegynek, a lakásban levő melegnek, a hazatérő gyereknek, élettársnak, a viccesen jó hangulatnak, a télnek, a nyárnak és annak a nagy kalandnak, mely a jót is úgy sodorja elénk, mint a rosszat, az életnek.