László Zsuzsa
Elég gyakran írok a mindennapi, egymással szembeni figyelmetlenségről, érzéketlenségről. Azért teszem, mert elszomorít, mi több, felháborít. Nem a görcsös „érzékenyítés” (megint egy nemszeretem, szerintem erőltetett menetben gyártott szó) hajt. Az ember sose mondja ki magáról, hogy ilyen vagy amolyan, mert egyáltalán nem biztos semmi! Folyamatosan ismerkedünk magunkkal, és mások lehet, hogy egészen másmilyennek látnak, mint ahogyan mi képzeljük magunkat.
Szóval, a mindenkori figyelmetlenségről gyakran papoltam, papolok, legyen az utcán, hivatalban vagy forgalomban. A minap pont az autót vezetve követtem el valamit, amit most is szégyellek. Én, aki a figyelmetlenség nagy szakértőjének érzem magam. Nem gázoltam el senkit, nem okoztam semmiféle testi sérülést, még csak másik autón vagy akár valamiféle út menti tárgyon sem látható a figyelmetlenségem nyoma. A lakásom előtti játszótérről sok gyerek szalad ki labda után vagy csak… A játszótér a parkoló mellett, szóval minden alkalommal lassan indulok el és térek haza, megpróbálok óvatos lenni. A kellemetlenséget, ami az érintettek számára valószínűleg enyhe kifejezés, már jóval a játszótér után okoztam.
Egy rövid, sikátorszerű utcába kell betérni, majd onnan tovább újra balra, és az ember már mindjárt ott találja magát a forgalomban. Napi rutin, nem száguldozva. A sikátorszerű kisutcában egy ház kerítése mellett két nő, egy fiatal és idősebb egy kisgyerekkel. Feltételezhetően nagymama, anya és igen, a gyermek. Én is a gyermekemmel, de az autóban. Figyelek arra, hogy óvatosan menjek el mellettük, legalábbis azt hiszem. Aztán belezökkenek egy jókora pocsolyába, amelyet későn veszek észre. Látom rajtuk a meglepettséggel együtt járó felháborodást, mellettem a gyermek, az enyém, felkiált: „Na, jól lespriccelted őket!” Akkorra már én is rájövök, hogy ez elég nagy baki volt. Lefékezek, megállok a sarkon. Kipattanok az autóból, egy métert visszalépek, és visszakiabálok, hogy nagyon sajnálom, bocsánat, figyelmetlen voltam. Ők is kiabálnak, jogos, és a köztünk lévő távolság is megköveteli. Nem keresek mentséget a figyelmetlenségemre, megtörtént. De bánom, és főként azt, hogy ha már kiszálltam bocsánatot kérni, miért a sarokról visszakiabálva tettem. Oda kellett volna mennem, hogy lássam, milyen sárlében áll az a gyerek – lehet, hogy az aznapi sétára elővett (addig) patyolattiszta ruhájában – és a hozzá tartozó két nő.
Nem tragédiáról írok, de szégyellem magam. Bort iszom és vizet prédikálok. Ha véletlenül az érintettek újságolvasók, ezúton is kérek, még egyszer, most már halkan, bocsánatot.
Borítókép: Albert Levente
