Összefoglaló Dabis Attila online interjújáról Fernand de Varennes-nel
Fernand de Varennes, az ENSZ kisebbségi kérdésekkel foglalkozó különleges jelentéstevője az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának idén márciusban benyújtott utolsó tematikus jelentése részeként javaslatot tett egy, a kisebbségek jogairól szóló globális egyezmény tervezetére. A javaslattervezetet kisebbségjogi szakértők bevonásával dolgozták ki, és célja szerint ihletforrásként szolgál majd az ENSZ számára egy olyan folyamat elindításához, amely végül egy jogi kötőerővel bíró egyezmény elfogadásához vezethet e területen. Az ENSZ tisztségviselőjével ebből az alkalomból Dabis Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem tanácsadója, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja készített videointerjút. Alább az interjú készítőjének összefoglaló cikke olvasható a beszélgetés legfontosabb megállapításairól.
Hiányos intézményi és anyagi támogatás
Az ENSZ kisebbségvédelmi rendszerében tétlenség és hanyagság tapasztalható. Hiányzik az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek jogainak előmozdítása terén történt jelentős intézményi fejlődés más csoportokkal való összehasonlításban. Példának okáért az őslakos népeknek vagy az afrikai származású népeknek vannak állandó ENSZ-fórumaik New Yorkban. Hasonlóan szilárd platformra a kisebbségeknek is szükségük van, amelyet az ENSZ-nek anyagilag és intézményileg is támogatnia kellene, hogy jobb láthatóságot biztosítson e közösségek számára. Jelenleg ugyanis nemhogy állandó fórumuk nincsen, de hiányzik egy kötelező hatályú egyezmény, amely célzottan ezen közösségek sajátos kihívásaira fókuszálna, hiányzik egy önkéntes pénzalap, ahova az ügyet fontosnak ítélők adományokat küldhetnének, továbbá, ha valaki olvassa az ENSZ egyes intézményeinek dokumentumait, abban sok különböző sérülékeny csoportra történik visszatérő utalás, de a kisebbségeket ezekből valamiért rendre kifelejtik.
Átfogó válasz meglévő problémákra
A kisebbségek emberi jogainak nemzetközi védelme és intézményi hálózata tehát meglehetősen hiányos és befejezetlen. Ennek orvoslására szükségünk volna egy jogilag kötelező érvényű globális szerződésre a kisebbségi jogok védelmében. Erre tettem javaslatot az utolsó tematikus jelentésként benyújtott Egyezménytervezet megszövegezésével. E tervezet számtalan alapvető kérdésre kitér.
Ilyen például a gazdasági javak birtoklásának problematikája. A tervezet értelmében a kisebbségek egyénileg és közösségük más tagjaival kollektíven gyakorolnák a földjükön található erőforrások védelméhez és kiaknázásához való jogot. E tekintetben az érintett államoknak hatékony intézkedéseket kellene hozniuk annak megakadályozására, hogy az ilyen földeket és természeti erőforrásokat kormányzati szervek, piaci szereplők vagy bármely magánszemély törvénytelen módon kisajátítsa és kiaknázza. Ezzel e közösségek sajátos identitásuk reprodukciójának anyagi bázisát volnának képesek megteremteni.
A hagyományos témák, mint az alapvető emberi és szabadságjogok biztosítása, a nyelvhasználat vagy a szabad szimbólumhasználat kérdésein túl a tervezet kitér a kisebbségeknek a közügyekben való hatékony részvételére, így a különböző autonómiaformákra is. A 20. cikk értelmében azon régiók, ahol jelentős számú kisebbség él, vagy egy kisebbség helyi többséget alkot, ők „különösen jogosultak az autonómia vagy az önkormányzatiság megfelelő formáinak gyakorlására”.
Nem feledkeztünk meg a felsorolt jogok betartatásának kérdéséről sem. A tervezet ezért javaslatot tesz egy fakultatív jegyzőkönyvre, mely egy kommunikációs és jelentéstételi mechanizmust vezetne be. E mechanizmus keretében egy újonnan létrehozandó szervezet, a Kisebbségi Jogi Bizottság vizsgálna olyan egyéni panaszokat, melyek az Egyezménytervezetben foglalt jogok sérelmére vonatkoznak. Továbbá e grémiumnak kellene legalább négyévente jelentéseket küldenie az érintett államoknak, hogy e testület felül tudja vizsgálni, mennyiben sikerült az adott államnak betartania az Egyezményben foglaltakat.
Fény az alagút végén
Ha a nemzetközi közösség el akarja kerülni a kisebbségi jogokkal kapcsolatos kérdések áthangolását, akkor világosabbá kell tennie, hogy melyek is valójában a kisebbségek jogai, és milyen normákat kell tiszteletben tartania mindenkinek. Ha hézagok és hiányosságok vannak a kisebbségek védelmében – és ez most globális szinten így van –, akkor az megnyitja az utat a „külső beavatkozás” előtt. A kisebbségi kérdések áthangolása, amit ma a világban látunk, nagyrészt annak köszönhető, hogy nem világos és nem pontos, hogy mit is kellene kötelezően betartani.
Olyan időszakba léptünk, amikor a kisebbségi jogokat ma még inkább tagadják, mint húsz évvel ezelőtt. A kisebbségi nyelvű oktatást például egyre inkább korlátozzák, sőt, számos országban be is tiltják. Látjuk ezt olyan országokban, mint például Lettország, hallottuk, hogy ezt felvetették Ukrajna esetében, de létezik ez a kérdés a Kínában élő tibeti kisebbséggel kapcsolatban is. A helyzet tehát olyan sötétnek és kétségbeejtőnek tűnik sok kisebbség számára, hogy itt az ideje, hogy egy globális Egyezményről kezdjünk el beszélni e közösségek megfelelő védelme érdekében.
Gondoljunk a kisebbségi jogokra úgy, mint egy befejezetlen történetre. Az 1990-es években jelentős előrelépések történtek, amikor például elfogadták a Kisebbségvédelmi Keretegyezményt, a Nyelvi Chartát vagy épp az ENSZ vonatkozó Nyilatkozatát. Mindezek azonban csak az első lépések voltak, de őszintének kell lennünk, és be kell látnunk, hogy az általunk elegendőnek hitt eszközök valójában nem voltak sosem elégségesek.
Véglegesítenünk kell tehát a 90-es években elkezdett munkát, mert ezt soha nem fejeztük be teljesen. Többet kell tenni a kisebbségek megfelelő védelmének tényleges biztosítása érdekében, és ez további változtatásokat jelent. Európában például szükség van egy jogilag kötelező érvényű dokumentumra, amelyre az egyének a tagállami bíróságaik előtt is hivatkozni tudnak, mert a Kisebbségi Keretegyezmény nem ilyen.
Sok jó munkát végeztünk eddig, de ez soha nem volt elég, most el kell ismernünk ezeket a korlátokat, és meg kell próbálnunk továbblépni a kisebbségek ügyében!
