A zarándok nem téved el

A Santiago-út veteránja, a hetvenedik életévében járó Florentin Bosse Bukarestben született, majd családjával együtt Németországba költözött harmincöt évvel ezelőtt. Nem ez az első zarándoklata, hisz bejárta a fél világot gyalog: 2016-ban Berlinből indult, átvonult Svájcon, Franciaországon, Spanyolországon keresztül Santiago de Compostelába, majd Portóba érkezve mintegy 3800 kilométert tett meg hat hónap alatt. Tavaly 800 km-es zarándoklatot tudhat maga mögött a franciaországi Szent Jakab-úton.

Mielőtt Sepsiszentgyörgyről továbbutazott volna, külső és belső utazásairól osztott meg gondolatokat. A zarándokkönyvbe pecsétek is kerültek, melyek megszerzésében Melkuhn Andrea idegenvezető segített. Zarándokként ő is lejárta a francia és a portugál utat is, több mint 1500 kilométert. Tartja a kapcsolatot a romániai El Camino Barátai Egyesülettel és a Mária Út Egyesülettel is.

Miként az utak hegyeken-völgyeken át kanyarodnak, Florentin Bosse gondolatai is úgy kacskaringóznak múltban és jelenben. Kicsit eltévedt az úton, mondja. Már hét éve fedezte fel a Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-utat, amelyet El Caminónak mondanak világszerte. Mi történik az úton? A test megterhelődik, a láb lépeget magától, egyik lépésről a másikra, és a fejben a gondolatok kalandoznak – meséli. „Amikor pedig felébredsz a gondolataidból, észreveszed, hogy nem a jó úton haladtál... Hol is vagyok? – teszed fel a kérdést. Az elején nagyon bántott ez a dolog, na, megint eltévedtem. Aztán rájöttem, hogy nem is tévedtem el, hanem más úton haladtam. Hiszen több út is vezet Compostelába, miként az életben is több út közül választhatunk. 

Amikor eltévedtem északról délnyugat felé, akkor megnéztem a nap állását és mondtam magamnak: most kijövök ebből az erdőből, s akkor a másik irányba térek. Igaz, megnézhettem volna a telefonomat is, hogy helyes irányba megyek-e, de a telefont csak arra használtam, hogy életjelt adjak a gyermekeimnek. Meg akartam tapasztalni azt, amit a régebbi zarándokok átélhettek. És így mentem-mendegéltem, elértem egy faluba, megtudtam, hol vagyok, majd mentem tovább. Így jártam a tegnap is itt a környéken. Mondhatjuk azt is, hogy eltévedtem, de azt is, hogy más utat kaptam. Az út nehezebb volt, ködös idő, esett az eső, sárban gyalogoltam. Olyan harminc kilométert tettem meg, ami végül is nem nagy szenzáció, de bekötött lábujjakkal nem volt könnyű. Árkos helyett Sepsiszentgyörgyre érkeztem. S így itt szálltam meg, egy nappal hamarabb hazatérek, már nem megyek be Brassóba. Örvendek, hogy sikerült megtenni ezt a zarándoklatot” – mondja a jó erőnben lévő, napbarnított arcú zarándok. Majd életéből oszt meg néhány mozzanatot.

Hol van az otthon?

– Bukarestben születettem, szoftvermérnökként végeztem az egyetemen, de bizonyos okok miatt sosem dolgoztam ebben a szakmában. Elmentem az országból 35 évvel ezelőtt feleségemmel és gyermekünkkel. Először Amerikába mentünk, aztán ahová sodort az élet és a munka. Éltünk Angliában, Kanadában, Németországban, sok helyen laktunk. Informatikusként programokat készítettem a banki dolgozóknak. Dolgoztam New Yorkban, Manhattanban, de szörnyű, hogy ott alig süt a nap. Nem tetszett, hogy kis területen olyan nagy a tumultus, nem éreztem jól magam. Rájöttem, hogy vágyódom haza. Hiányzott az otthon. Akkor feltettem magamnak egy csomó kérdést: hol a haza? Ahol a feleségem és gyermekeim vannak? Az otthon, a haza egy hely vagy egy állapot, esetleg inkább megélés? Sok embert megkérdeztem ebben a témában, mert nem egyértelmű. Minden országban másként magyarázták. Egyikben a helyet jelenti, a másikban, hogy kivel vagy. Nagyon komplikált. Ezért és egyéb személyes okok miatt elhatároztam, hogy megteszem a zarándokutat Berlintől Santiago de Compostelláig. Olvastam dél-amerikai könyveket, hogy az úton megoldódik minden. Egyedül azt kell tenned, hogy figyelj befelé, és az út választ ad a kérdéseidre. Hát ezért indultam el. Voltak bennem bűnbánati pillanatok, érzések, megaláztatások. Ha zarándokként veszel részt az úton, akkor tisztulási folyamaton mész át. Lehetőség van önmagaddal lenni egy darab kenyérrel, kis telemeával, ízlelheted őket. Nincs senki a közeledben, figyeled a természetet, a virágok illatát, ez csodálatos. Hallgathatod, hogy mit mond számodra az út. 

Három csodálatos napot töltöttem Compostelában, meglátogattam a zarándokok számára készített templomokat. De nagyon el voltam csüggedve, mert az út nem mondott semmit számomra. Most mit tegyek? Mentem tovább délnyugatra, elértem Franciaországot. A könyvekben, amiket olvastam, azt írták, addig kell zarándokolni, ameddig az út megmondja, hogy mit tegyél az életeddel. Én tovább mentem déli irányban, megérkeztem Portugáliába. És mi történt az egyik faluban? Nyitva volt az ablak, ahonnan zene hallatszott ki. A zenét hallgatva csodálatos dolog történt, földbe gyökerezett a lábam. Kicsit beszélem a portugál nyelvet is. Megkérdezte az asszony, mit csinálok, miért sírok? Nem tudom, de az a zene a lelkemig ért. És ott maradtam két-három évet Portugáliában. Majd visszamentem Németországba. Mit szólt a család? A feleségem már meghalt, a gyermekek nagyok voltak. 

Aztán ide jöttem szabadságra Romániába. Bukarestben beszélgettem Dancă Wilhelm úrral, a Bukaresti Egyetem Római Katolikus Teológiai Karának dékánjával, ő mesélt erről az útról. Megkérdezte, miért nem szeretném megjárni a romániai Caminót? Megadta a bukaresti Gabriela Greu elérhetőségét, aki a Romániai Szent Jakab Barátok Egyesületének elnöke. Idén azt mondtam, meg akarom tenni, lássuk, mit mond az út. Jászvásárból indultam három hete. Igencsak meglepődtem, amikor megtudtam, hogy én vagyok az első zarándok ezen a távon. De ha már annyi önkéntes ember fáradt, hogy jeleket fessen a zarándokutakon, ez egyfajta elismerése az ő munkájuknak. Ez lenyűgöz engem.

Történetek medvéről, emberekről

– Nagyon sok élményem van. Ahogy Moldovában elhagytam a hegyeket Csíksomlyó felé, mondták, hogy vigyázzak a medvékre. Még volt egy kolléga, Petrică Buzdugan, aki Neamț megyében festett útjeleket, ő elkísért a hegyeken át, sípot is hozott, de nem történt semmi. Mikóújfalu felett jövögettem egyedül a magasban, nagy fű volt, gondoltam, megállok pihenni, még van három kilométer, s akkor jön a leereszkedő. Ott álltam elgondolkodva. Egy adott pillanatban morgást hallottam olyan 10–15 lépésről. Megfordultam, s az út másik felén egy anyamedvét láttam. Rám nézett. A háta mögött három bocsot is megpillantottam. Átmentek az úton. Gondolkodtam, most mit tegyek? Énekeljek? Lefotózzam? Az zajt kelt. Amíg ezeket végiggondoltam, addig elment a medve. S akkor gondoltam, hogy milyen jó az út hozzám, féltem a medvéktől, de szerettem volna látni is.

Egy másik történet: Bákó megyében, Rákován kerestem, hol tudnék pecséteket kérni. Bementem az ortodox templom udvarára. Gyóntatás után végeztek, jött a pap, odaadtam a zarándokútlevelet, elvette, aláírta. Amikor kihozta, láttam, hogy nincsen pecsét rajta. Ez egy pénteki nap volt. Mondta, hogy nincs pecsét, menjek vissza szombaton vagy vasárnap. Én elmagyaráztam, hogy úton vagyok, zarándokolok, megyek tovább, ezért nem várhatok egy napot. Hát menjek autóbusszal, mondta. Egy adott pillanatba benyúlt a zsebébe, kivett 10 lejt, hogy ez az útra van. Miért venném el a pénzt, kérdeztem álmélkodva. Nem, nem, vegye csak el, ez nem pénz, ez kenyérre való, erőltette a pap. Gondoltam, ő nagyobb, mint én, most nem veszekszem vele. Megköszöntem. Kimentem az utcára, a pap visszatért a templomba, és ott mesélt rólam. Ahogy elindultam az utcán, jött három fehérnép utánam. Ők is pénzt akartak adni. De nem vettem el.

Gyökértelenség és otthon

– Romániában vannak olyan területek, ahol aszfalton kell menni, de másként mezőkön, dombokon át vezet az út, nagyon szép. Egyszer megpillantottam egy legelésző tehenet egy réten. Megálltam mellette, ő rám nézett, én ránéztem, s így szemléltük egymást. Így kommunikáltam én a földdel, az illatokkal s minden egyébbel. Engem lenyűgöz a szavak etimológiája is. Gyökértelenség. Az út alatt azt éreztem, mintha visszataláltam volna a gyökereimhez. Azok a dolgok, amit mi otthonnak nevezünk, a fejben vannak, amit már nem kapsz meg sose. Az első lány csókjának illata és íze az már nincsen meg, csak a fejedben, az emlékeidben. Szép gyermekkorom volt, ezek mindegyre feljönnek. Az összes vakációt Erdélyben töltöttem, Fogaras mellett egy falucskában. Ott a testvéremmel (aki most Japánban él) ugyanazt csináltam, mint itt egy Csíkszereda melletti kis faluban az a két kislány, akiket hancúrozni láttam a patakban. Halat fogtunk kézzel – mindezeket el akarom mesélni az én gyermekeimnek. A végén elmondhatom, hogy sok zarándoklat után megtaláltam, amit kerestem. Megtalált az út.