Nagyapját még Erdély megosztottsága idején gyilkolták meg. Akkor, amikor északon magyar világ volt, délen meg román. Pista bácsi faluja délen rekedt, a szélén húzták meg a határt, a Mezőség peremén. Tanyavilágból fejlődött településsé, az őslakókat a földjükön létesített sírkertben helyezték öröknek vélt nyugalomra. Öreg Pista bácsit is egy újonnan kialakított családi parcellában temették el. A helyet bekerítették, és akácfákkal ültették körbe. Aztán jött a kommunista román világ, s a földet elvették az özvegytől, kiosztották házhelynek az újonnan betelepülteknek. Az egykori mezei útból falusi utca lett, kétoldalt házakkal. Egykor csak I. István bá meg a szemben lakó testvére háza állt ott, most azok nincsenek, vannak azonban mások.

II. István korán elkerült otthonról tanulmányait végezni. Amikor özvegy édesanyja elhunyt, párja mellé temette, a sírkertet rendezte, márványtáblát állított. Ebben a rendszerben a területet visszaigényelte. Előbb bérbe adta, kinek-kinek a telke folytatásában levő szántót. De átverték, nem fizettek, végül fia unszolására, fájó szívvel eladta, kivéve a „családi temetőt”.

Amikor II. István is elhunyt, III. István kitakarította a kertet, amit a szomszédok egy ideje szemétlerakónak használtak. A sírra jókora betontömböt öntetett, hogy ha majd ő sem lesz, ne lehessen felszántani, és síremlék gyanánt egy tetemes mikóújfalusi andezit darabot szállított oda. Igen ám, de ő még távolabb került, mint egykoron apja, a faluban nincs már rokon, de még magyar ember sem. Kire számíthat a gondozásban? A kert felügyeletét rábízta az egyik szomszédra, de abban nem volt köszönet. A „felügyelő” nem tett semmit, s még a sír körüli akácfát is eltüzelte. Aztán, a számonkérés után, döglött macskát dobott a kertbe. Legalábbis szemtanú szerint ő volt. Kinek szánták, neki vagy a nagyapjának, nem tudja, de nem érti, hogyan nem lehet nyugton hagyni a holtakat.

Mit tehetett, hisz a távolból évente egyszer, legtöbb kétszer tudott ellátogatni az ősei földjére. A felügyeletet átadta egy másik szomszédnak. Azóta rend van, a kert kitakarítva, a gyom kiirtva.

Aztán eljött a 2018-as centenáriumi esztendő. No, nem a gyulafehérvári centenáriumra gondolok, hanem az első világháború végére. Franciaországban nagy rendezvényeket szerveztek az 1918. november 11-i Compiègne-i fegyverszüneti egyezmény századik évfordulója alkalmából. A sors úgy hozta, egy kirándulás során Pista bá is eljutott az északkelet-franciaországi hősi temetőkbe. Sokat látott belőlük. Kiterjedteket, rengeteg kereszttel, de más fajta síremlékkel, no meg emlékműveket, kicsiket, nagyokat, grandiózusakat is. Mind rendezettek. Több náció fiai nyugszanak ott. Valóban nyugszanak, mert nem háborgatja őket senki. Sőt, látogatják. Sokan-sokan.

Ezt így kell tenni. A hősök nyughelyét rendben tartani, ápolni kell, emléküket megőrizni. Hogy legyen örök nyugalom. Nemcsak a földben, hanem a földön is.

Aztán következett az úzvölgyi temetőfoglalás, temetőgyalázás első felvonása, majd amikor Pista bá is azt remélte, ebben az országban is megjelentek a normalitás jelei, következett a temetőgyalázás második felvonása.

Pista bá azon töpreng, miféle emberek lehetnek azok, akik ezt elművelték? Ott van a mindenre kapható csőcselék, főleg, ha még nacionalista propagandával feltüzelik őket. Maguktól nem jöttek volna, kellett hozzá vezető. A láthatóak megjelentek, ők minduntalan szerepelnek, uszítanak. De náluk is veszélyesebbek a láthatatlanok. Egyikük, a vélt forgatókönyvíró, akit évtizedekkel ezelőtt a kommunista korszakban helyeztek ide Moldvából, s most szolgálataiért akadémiai tagságban reménykedik. A másik, a vélt rendező, aki innen került a fővárosba, olyan tisztségbe, ahonnan az árnyékban maradva sok mindent bonyolíthat. De még fölöttük is van olyan irányító, akiről senki nem tudja, ki, de látszik a politikai porondon, hogy ott kavar, ahol éppen a legnagyobb bizonytalanságot okozhatja.

Sajnos a politika ilyen, bonyodalmakkal teli, de temetőinket hagyják ki mocskos játszmáikból, őseinket hagyják végre békében nyugodni! – sóhajt fel Pista bá.

Borítókép: Magyar keresztek az úzvölgyi hősi temetőben. Fotó: Szekeres Attila